Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Eszmék és eszmények a magyar költészet történetében

2016.05.14

       Eszmék és eszmények a magyar költészet történetében

 

 

 

 

                       Költészetünk üzenete az utókornak

 

 

 

 

 

                    Szerkesztette és az előszót írta Jakócs Dániel

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                                               Budapest, 2007

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ha majd a bőség kosarából

Mindenki egyaránt vehet,

Ha majd a jognak asztalánál

Mind egyaránt foglal helyet,

Ha majd a szellem napvilága

Ragyog minden ház ablakán:

Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,

Mert itt van már a Kánaán!

 

 

 

 

                  

                                             [ Takács Péter: A szellem napvilága]

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tartalomjegyzék

 

 

Előszó ..............…………………………………………………………………..  6 Janus Pannonius  1434 - 1472 ………………………………………………  11 Kecskeméti Vég Mihály a XVI. sz. közepe- második fele ..................................... 14 Skaricza Máté  1544 – 1591 .……………………………………………………. 17 Szenczi Molnár Albert  1574 – 1634 ..……………………………………….…... 21 Barcsay Ábrahám  1742 – 1806 ..……………………………………………….... 27 Nagyváthy János 1755-1819 .................................................................................. 29 Verseghy Ferenc  1757 – 1822 .……………………………………………....... 30 Kazinczy Ferenc  1759 – 1831 .…………………………………………………. 35 Csokonai Vitéz Mihály  1773 – 1805 ..……………………………………........... 36 Berzsenyi Dániel  1776 – 1836 ..…………………………………………………. 44 Döbrentei Gábor  1785 – 1851 ..………………………………………………….. 53 Kölcsey Ferenc  1790 – 1838 ..…………………………………………………… 55 Vörösmarty Mihály  1800 – 1855 ..………………………………………………. 56 Eötvös József  1813 – 1871 .……………………………………………………… 65 Petőfi Sándor  1823 – 1849 ..……………………………………………………... 67 Arany János  1817 – 1882 ..…………………………………………………….. 81 Tompa Mihály  1817 – 1868 ..……………………………………………………. 85 Vajda János  1827 – 1897 ..……………………………………………………… 86 Szabó Endre  1849 – 1924 ..……………………………………………………… 96 Reviczky Gyula  1855 – 1889 ...………………………………………………….. 97 Ady Endre  1877 – 1919 ..……………………………………………………… 99 Juhász Gyula  1883 – 1937 ..…………………………………………………..... 127 Babits Mihály  1883 – 1941 ..…………………………………………………. 142 Gyóni Géza  1884 – 1917 ..………………………………………………… 144 Kosztolányi Dezső  1885 – 1936 ...……………………………………………. 146 Tóth Árpád  1886 – 1928 ...………………………………………………….… 149 Várnai Zseni  1890 – 1981 ...……………………………………………….….. 154 Szabó Lőrinc  1900 – 1957 ...…………………………………………………. 156 József Attila  1905 – 1937 ……………………………………………………. 158 Radnóti Miklós  1909 – 1944 ...……………………………………………... 177 Jankovich Ferenc  1907 – 1971 ………………………………………………. 182 Illyés Gyula  1902 – 1983 ...………………………………………………….. 186 Vas István  1910 – 1991 ...……………………………………………………..... 219

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                                            

  

 

Előszó

 

 

         Az a gondolat, hogy egy ilyen antológiát össze kellene állítani és ki kellene adni, már az 1970-es évek végén megszületett bennem. A kötet terve, szerkezete és az, hogy milyen költemények kerüljenek bele, alapvonalaiban szintén kialakult már az 1980-as évek folyamán, bár végleges formát csak most öltött, az antológia tényleges összeállításakor. Miért vártam vele eddig? Egyszerűen azért, mert soha nem bíztam abban, hogy egy ilyen antológia összeköttetés hiányában Magyarországon kiadható, 1989 után pedig világosan megértettem, hogy azok, akiknek a kezében pénz és befolyás van, nem nagyon örülnének annak, ha egy ilyen könyv megjelennék. Véleményem azért változott meg, mert az internet eredményeként mára lehetővé vált, hogy kiadó nélkül is elektronikus formában a kötet tartalmát a költészetet szerető olvasók elé lehet tárni. Más célom pedig nem volt, mint az, hogy ezeket a költeményeket ne lehessen elrejteni az olvasók újabb és újabb nemzedékei elől könyvtárak raktáraiban, hogy ne lehessen őket kitörölni a nép emlékezetéből. Bízom, bízunk abban, hogy ahogyan a múltban a népköltészet alkotásai szálltak „szájról szájra”, úgy fognak terjedni a nép eszményeit kifejező művek számítógépről számítógépre. Az előbbi mondatban már nem véletlenül használtam többes szám első személyt. Ahhoz, hogy hozzáfogjak az antológia összeállításához, még szükségem volt Somi Klára biztatására és arra az ígéretére, hogy számítógépes ismereteivel a segítségemre lesz. Nélküle és munkája nélkül nem született volna meg ez az antológia, de ő nem csak technikai segítőtárs volt. Részt vett a válogatásban is, mert sokszor hasonló tartalmú művek közül ki kellett választani egyet, mivel nem akartuk nagyon felduzzasztani az antológiát. Ilyenkor közös döntésünktől függött, mi kerül be a kötetbe és mi nem.

         A mű ötlete külföldi egyetemi oktatói munkám eredménye volt, de nem csak az ötlet, hanem a válogatás szemlélete is. Külföldi olvasóknak, egyetemistáknak nem mondhatjuk azt, hogy egy irodalmi mű jó azért, mert hazafias tartalma van. Minden igazán jelentős műalkotás felülemelkedik a nemzeti korlátokon és korlátozottságon, és ezt a tényt nem elég általában megérteni, hanem műről műre haladva kell tudni alkalmaznunk. Mind a ketten több mint egy évtizedet éltünk külföldön és így nem turistaként, hanem munkatársként, barátként ismertük meg más népek életét és szemléletét. Ennek eredményeként megtanultuk nemzeti kultúránkat belülről és kívülről szemlélni.

         Bár tudtuk előre, mégis meglepett bennünket is, amikor az antológia együtt volt, és a költeményeket egymás után átolvastuk, a művek közötti folytonosságnak ez a mértéke, a kifejezett eszmék és eszmények kapcsolódása, kontinuitása. Természetesen lehet azt mondani, hogy mi válogattuk így, és ez igaz, de csak abból válogathattunk, ami volt, ami ténylegesen végighúzódott egész irodalmunk történetén. Ebben a válogatásban majdnem az egész magyar költészet fővonulata képviselve van. Mi magunk is nagyrészt ennek a költészetnek az eszményein nőttünk fel szellemileg, ez volt a mi lelki anyatejünk, és ezt nyíltan vállaljuk. Éppen ezért végső fokon nem mi határoztuk meg, hogy mit válogatunk ki, hanem ez a költői hagyomány tett bennünket olyanná, amilyenek vagyunk, késztetett bennünket arra, hogy azokat a verseket, amelyek a magyar nép eszméit és eszményeit kifejezik, összefogjuk egy kötetbe, és letegyük a magyar dolgozó nép szellemi asztalára. Tudjuk, hogy az antológia versei sok-sok szállal kapcsolódnak az egész európai kultúra fejlődéséhez és hogy ezeknek a kapcsolatoknak is megvan a maga kontinuitása. Az egész magyar nemzeti irodalom az európai irodalom része és ez tükröződik gondolati líránkban is. Janus Pannonius nem vált volna azzá, aki, ha nem tanul évekig Itáliában, Szenczi Molnár Albert, ha nem éli le életének nagy részét német egyetemeken, Illyés Gyula, ha nem kényszerül Franciaországba menekülni, és ennek eredményeként nem ott végzi egyetemi tanulmányait, és ezeket a példákat lehetne folytatni. Ugyanakkor úgy érezzük, hogy ennek a versgyűjteménynek már nem feladata költészetünk kapcsolatrendszerének a bemutatása. Csak három esetben tettünk kivételt, olyan művek esetében, amelyek nem magyar alkotások ugyan, de magyar fordításban nemzeti kultúránk szerves részévé váltak, mert a magyar dolgozó nép, hangsúlyozzuk: a magyar dolgozó nép, és nem az urai, saját eszményeit fedezte fel bennük. Mindhárom művet a maga idejében a hivatalos úri Magyarország üldözte, és a harmadikat, azt, amelyik ma a legidőszerűbb, az úri Magyarország szellemi örökösei ma is a legszívesebben betiltanák. Mindez azonban nem befolyásol és nem befolyásolhat bennünket, mi a dolgozók Magyarországának tagjai és szellemi örökösei vagyunk.

         A költemények többsége már sokszor szerepelt különböző versgyűjteményekben, tankönyvekben, akad néhány olyan közismert vers, amelyeknek a szerzőit épp az antológiában szereplő műnek köszönhetően ismeri csak ma már a szélesebb közönség, néhány nagy költőnk neve pedig teljesen kimaradt az antológiából. Végül van egy cím nélküli négysoros vers Barcsay Ábrahámtól, amely még a költő versesköteteiben sem szerepel, és az Erdélyi Múzeumban találtuk Döbrentei Gábor közlésében, ez utóbbi tény azonban a véletlen műve csak, néhány nagy írónk kimaradása azonban nem. Az ok magában a szempontunkban rejlik. Nem minden költőnk fogalmazta meg közvetlenül eszméit és eszményeit költeményeiben, azaz a gondolati líra néhány költőnknél teljesen hiányzik, és így nem kerülhettek bele ebbe az antológiába. Mindez nem jelenti azt, hogy nem voltak eszméik és eszményeik, csak azok áttételesen jelentek meg műveikben. A gondolati líra szerepe, súlya koronként is változott, és mindez rányomta bélyegét antológiánkra. A fentieket figyelembe véve elmondhatjuk, hogy az antológiánkban szereplő költemények együtt, kiemelten soha sem szerepeltek egyetlen versgyűjteményben sem. Az a tény, hogy így együtt jelennek meg, más megvilágításba helyezi az egyes műveket és rajtuk keresztül szerzőiket is. Az alapvető eszmények évszázadokon át végbement állandó vissza-visszatérése, kibontakozása és változása azt is megmutatja, hogy ezeket a költeményeket nem lehet alkotóik életművében sem véletlen, sem periferikus jelenségként kezelni. Egyetlen művészet sem létezhet eszmények nélkül, legfeljebb egyes művészek világosan megfogalmazzák, mások pedig csak művészi gyakorlatukban valósítják meg azokat. Éppen ezért elmondhatjuk, hogy versgyűjteményünk egyes művei segíthetnek jobban megérteni szerzőjük teljes életművét, mivel annak központi magvához tartoznak.

         Az egyes költeményekhez és szerzőik életművéhez szándékosan nem fűztünk semmilyen magyarázatot vagy értelmezést, mivel meggyőződésünk, hogy a jó művészeti alkotások magukban hordják saját üzenetük megértésének feltételeit, magukban rejtik tartalmuk magyarázatát. Ugyanakkor, mint minden tétel, ez is térben és időben rendkívül relatív. Ezenkívül minden műnek több síkja van, és ezek mélységüktől függően különbözőképpen kapcsolódnak koruk társadalmához, ezért a megértésnek is több szintje van. Mi sem érthetjük meg a kínai vagy a japán festészetnek még a számunkra érthetőbb alkotásait sem azon a szinten, mint egy művelt kínai vagy japán, aki magától értetődően ismeri a mű

- számunkra rejtett - utalásait a kínai vagy japán valóságra vagy kultúrára, de ettől függetlenül gyönyörködhetünk is bennük. Ugyanakkor, ha lehet, törekednünk kell, hogy a mélyebb szinteket is megértsük. Az utóbbi félévszázad alatt egész Európában és az európai kultúrkörben végbement egy szekularizációs folyamat. Ezt a folyamatot visszafordíthatatlannak kell tekinteni annak ellenére, hogy a keresztyén egyházak képviselői ezt hajlandók-e elfogadni vagy nem. Közülük sokan e folyamatot a volt népi demokratikus országokban az úgynevezett „ateista diktatúrával” szeretnék magyarázni. Ez önvigasztalásként elfogadható, de többszörösen nem felel meg a valóságnak. Először, néhány évtől és országtól eltekintve, a hitélet szabadságát sehol sem akadályozták, ha azt nem akarták felhasználni politikai célokra. Az egyházi terminológiába burkolt politika pedig már nem tekinthető hitnek. Másodszor, az elvilágiasodási folyamat nem kisebb mértékben ment végbe Európa nyugati felében is, ahol pedig egyetlen országot sem lehet vádolni, hogy ott „ateista diktatúra” volt. Valószínűleg a folyamat mélyén olyan közös ok, vagy nem is egy, hanem több ok húzódik meg, amelyek egyformán megvoltak Európa nyugati és keleti felén is. Számunkra ebből a tényből az következett, hogy lábjegyzetekben szükségessé vált mindenhol megadni a minimális magyarázatot, ahol bibliai vonatkozások vannak, hogy ezzel elősegítsük a költemény mélyebb megértését. Úgy érezzük, hogy ezzel még nem sértettük meg azt az alapelvet, hogy az igazán jó műalkotások magukban hordják saját üzenetük megértésének feltételeit, és ezért nem kell magyarázni őket. Itt azonban még a következőt kell megjegyezni. A művek esztétikai tartalmát nem kell magyarázni, de azt már igen, hogy miért keletkezett épp ilyen és nem másmilyen tartalom. Röviden: a mű tartalma nem szorul magyarázatra, de a mű keletkezésének és hatásának okait már lehet és kell kutatni. Az 1960-as és 70-es évek irodalmi vitáiban sajnos ezt a két kérdést összemosták. Most, hogy utólag visszanézünk ezekre a sokszor nagyon szenvedélyes vitákra, azt kell megállapítanunk, hogy bizonyos idő elteltével elmúltak anélkül, hogy valamilyen eredményre vezettek volna. A különböző divatos tudományos áramlatokra gyakran az volt a jellemző, hogy felkaptak és abszolutizáltak egy részigazságot és annak a nevében igyekeztek megcáfolni más részigazságokat. A műközpontú elemzés hívei esetében azonban nem pusztán az éppen divatos áramlat követéséről volt szó. A műközpontú elemzésre hivatkozva akarták egyesek a kormány kultúrpolitikájának jogosultságát tagadni és a társadalmi rendszerrel való szembenállásukat elméletileg megalapozni, ennek érdekében akarták kizárni a társadalmi folyamatok tanulmányozását az irodalmi művek elemzésekor. Kár, hogy a politikai szenvedélyek megzavarták a tárgyilagos munkát. A műközpontú elemzés egy komplex és egységes esztétikai rendszer részeként minden műalkotás elemzésének alapvető kiindulópontja kell, hogy legyen. Antológiánk összeállításakor ebből indultunk ki, figyelembe véve azt is, hogy minden tétel relatív, hogy csak bizonyos történelmi határok és feltételek között érvényes. Mivel a művek keletkezésének és befogadásának a vizsgálata az antológiánknak nem feladata, úgy érezzük, hogy jogosan mellőztünk minden irodalomtörténeti elemzést. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a művek válogatása előtt és alatt nem támaszkodtunk a magyar irodalomtudomány eredményeire.

         Gyakorlati problémát jelentett a költők sorrendje az antológiában. Általános elméleti szempontból a történeti sorrend hívei vagyunk és ez könnyen megvalósítható, ha egymást követő nemzedékek költőit kell elrendezni. Már sokkal nehezebb az eset, ha olyan költőkről van szó, akik kortársak voltak, akiknek az életműve ugyanabban a korban keletkezett. Ebben az esetben annak sincs különösebb jelentősége, hogy ki született egy-két évvel korábban vagy későbben, hiszen a költői pálya kezdete nem feltétlenül követi a születésük egymásutániságát. Ezt a helyzetet még bonyolítja az egyéni sorsok különbözősége. Voltak költők, akik később születtek és előbb haltak meg az átlagos életkornál, és így életművük – bár később kezdődött – hamarabb ért véget, mint szerencsésebb kortársaiké. Az egyes művek szempontjából a legjobb rendezési elv a művek kronológiája lenne, ennek azonban az lenne a hátrányos következménye, hogy ugyannak a költőnek a művei szétszórtan jelennének meg, és ezért nehezebben lehetne követni az egyes írók életművén belül eszméik összefüggéseit. Így marad megoldásként a józan kompromisszum. Általában követtük a kronológiát, de néhány esetben eltértünk tőle, többnyire ott, ahol az irodalomtörténeti összefoglalások is eltérnek ill. kénytelenek eltérni tőle.

         Az antológiában ma élő költők műve nem szerepel, minden költő életművét ezért lezártnak tekinthetjük. Ma az újraértékelések és átértékelések – és mondjuk meg világosan – bizonyos általános emberi értékek megtagadásának a korát éljük. Ezt a „politikai és gazdasági elit” követeli meg, és aki még életében hivatalos elismerésben szeretne részesülni, kénytelen követni. Ugyanakkor meggyőződésünk, hogy a magyar nép, és nem csak a magyar nép, soha nem lesz hajlandó az antológiában szereplő eszményeket megtagadni, megvalósításukról végleg lemondani. A ma hivatalos vagy divatos kritika nagyon sok verset és sok költőt is szeretne elfelejteni és elfelejtetni. Ezt nem kell különösen bizonyítani, elég, ha példaként összevetjük a Petőfi költeményeiben kifejezett eszményeket azokkal az eszményekkel, amelyeket a mai „politikai és gazdasági elit” – sokszor színárnyalatától függetlenül – diktálni szeretne nekünk. Az antológia versei: nemzeti költészetünk üzenete egész Európának, és azon belül és elsősorban a ma élő magyar nemzedékeknek, és egyben figyelmeztetés arra, hogy vigyázzatok, hogy vigyázzunk, mert legszebb eszményeinktől akarnak megfosztani. Elsősorban éppen ezért ajánljuk a mai dolgozó ifjúságnak, szellemi és fizikai munkásoknak egyaránt ezt a versgyűjteményt. Pont azoknak, akik közül bizonyos megfigyelés alapján sokkal kevesebben olvasnak verset, mint az idősebb nemzedékek. Ez a megfigyelés valószínűleg részben igaz, de nem biztos, hogy olyan komor a kép, mint amilyennek látszik, mert a felmérések a nyomtatott művek alapján készültek, a mai fiatalok jelentős része pedig az interneten olvassa a szövegeket, és a képernyőn lévő szöveg is írott szöveg. A lényeges különbség az írott és a hallgatásra szánt szöveg között van. A vers ideális létezési formája a hangzó szöveg, mert csak így érvényesülhet igazán a vers nyelvének a zenéje. Az igazi versolvasó belső hallása segítségével mindig hallja is a vers ritmusát és dallamát, és ebben az esetben is, mint a zenei alkotásoknál, több interpretáció lehetséges. Rendszeres versolvasók valószínűleg jobban szeretik saját értelmezésüket, de biztosan van olyan tábor is, amelyik jobban szereti hallgatni a verset. A modern technika ehhez is nagyobb lehetőségeket biztosít, ezért lehet, hogy mégis van remény, és a mai fiatal felnőttekhez is eljut a távoli múlt és a félmúlt nagy magyar költőinek üzenete. Bár a képernyőn való megjelenést csak azért választottuk, mert más lehetőségünk nincs, ténylegesen alkalmazkodtunk az olvasói szokások változásához. Őszintén bevalljuk, hogy továbbra is örülnénk annak, ha hagyományos könyvalakban is megjelenhetne ez a kötet, mivel erre, amint írtuk, semmi reményünk sincs, azt javasoljuk olvasóinknak, hogy aki teheti, másolja le honlapunkról, és nyomtassa ki saját számítógépén. Véleményünk szerint ezt a gyűjteményt jobb részenként elolvasni, kronologikus sorrendben, nyugodtan elmélkedve minden részleten, nem pedig egyetlen nekifutásra. Erre pedig legalkalmasabb a nyomtatott változat.

         Mi ezzel a kötettel elvégeztük egyik feladatunkat, hozzájárultunk humanista és egyben  nemzeti hagyományaink  őrzéséhez és ezzel teljesítettük azt, amit Ady üzent az „őrzőknek”:

 

Őrzők, vigyázzatok a strázsán,

Az Élet él és élni akar,

Nem azért adott annyi szépet,

Hogy átvádoljanak most rajta

Véres s ostoba feneségek.

Oly szomorú embernek lenni,

S szörnyűek az állat-hős igék,

S a csillag-szóró éjszakák

Ma sem engedik feledtetni

Az ember Szépbe-szőtt hitét

S akik még vagytok őrzőn, árván,

Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

 

                           (Intés az őrzőkhöz)

 

 

 

Ady szavai  ma  is  érvényesek, időszerűek, mert Ady „most”-ja ma is „most”. Mi

megtettük, amit tehettünk, ezután az olvasókon van a sor, hogy megismerjék és terjesszék nagy költőink egész sorának gondolati líráját. Amennyiben később lehetőségeink megengedik, az antológia verseit élőszóban is felvesszük CD-re, és ebben a formában is terjeszteni fogjuk.

         Végül, de nem utolsó sorban megköszönjük Bedő János és Jony Iván barátainknak, hogy az interneten sok adatot megszereztek vagy ellenőriztek számunkra.

 

 

 

Budapest, 2007. május 6.

 

 

                                                                  Jakócs Dániel

          


 

 

 

 

 

 

 

 

 

                                Janus Pannonius

                                     1434-1472

 

 

                     KIKACAGJA  A  RÓMAI  BÚCSÚSOKAT

 

 

Egyezer és négyszáz esztendő  telt el azóta

      És tíz olimpiaszi év az arany nap alatt,

Hogy szűztől született szeplőtlen s emberi formát

      Vett fel az égi örök Gondviselő fia itt.

Most közelebb van az idv, és fényes nagy kapu nyílik

      Földi silány rögön át fényteli éterekig.

S lám, kelet és észak, nyugat és dél messze vidékén

      A Tajo meg a Don partjai közt lakozók

Róma felé tódulnak, a föld elözönli a várost

      És az ezernyi utas már az utakra se fér ...

Nem tudom én azt, vajjon e vakhitből van-e hasznuk?

      Ám hogy a pápának haszna van, jól tudom azt.

 

                                                       Végh György fordítása

 

 

  DERIDET EUNTES  ROMAM AD  IUBILAEUM

 

Mille quadringentis Hyperion aureus annis

      Adiicit haec decimae tempora Olympiadis,

Natus ut aeterni, qui condidit omnia, patris,

      Prodiit intacta virgine factus homo.

Nunc propius quaerenda salus, et ac aethera clarum

      Vilibus e terris maxima porta patet.

Iam Zephyri et Boreae gentus, Occasus et Arctos,

     Omne quod hinc Tanais claudit et inde Tagus,

Romam festinant, et confluit orbis in Urbem,

     Nec capiunt ipsae millia tanta viae.

Nescio credulitas haec si sua proderit ipsis,

      Hoc scio: Pontifici proderit illa satis.

 

 

 

KIGÚNYOLJA  GALEOTTO[1]  ZARÁNDOKLÁSÁT

 

Mondd, miért, ha poéta vagy, miért hogy

Parnasszus magasát elhagyva, immár

Bottal – ó, Galeotto – és iszákkal

Mégy Rómába te is zarándokútra?

Külföld zagyva, hiszékeny csőcseléke

És kísértetek-űzte balga népség

És álszent sokaság csinálja mindezt!

Valld te azt, mit az oly furfangos ifjú

Euathlos[2] nagyeszű tanára tartott,

S istenek tagadója, Theodorosz[3],

És az élvezeteknek atyja is, ki

Legfőbb rossznak a szenvedést találta.

Ám ha elragadott az ájtatosság

S ferde nyakkal akarsz zarándokolni,

És ha mind hiszed azt, amit naponta

Szószékről prédikál recsegve páter

Alberto s az a szókelep Roberto,

Csöpp, vénasszonyi könnyeket vadászva,

Múzsáktól, nosza, végy örökre búcsút,

Törd szét lantod, Apolló énekét meg

Vesd a sánta kovács-istennek akkor,

Mert hívő soha nem lehet poéta.

 

                           Végh György fordítása

 

 

GALEOTTI  PEREGRINATIONEM  IRRIDET 

 

Cur et tu, rogo, cur, poeta cum sis,

Parnasi tamen arce derelicta,

Cum capsa, Galeotte, cum bacillo,

Romanam peregrinus is in urbem?

Hoc plebs credula gentium exterarum,

Hoc larvas solitum timere vulgus,

Hoc turbae faciant hypocritarum.

Tu senti mihi, quod putavit olim

Vafri callidus Euathli magister,

Aut Divum Theodorus abnegator,

Vel sectae pater ille delicatae,

Summum qui statuit malum dolorem.

Sin devotio iam beata cordi est,

Si torto iuvat ambulare collo,

Cuncta et credere, quae dies per omnes

Rauca praedicat altus e cathedra

Albertus pater et loquax Rubertus,

Gaudens lacrymulis anicularum;

Dilectis, age, die valere Musis,

Sacras rumpe fides, et alma Phoebi

Claudo carmina da fabro Deorum.

Nemo religiosus et poeta est.

 

 

BÉKÉÉRT

 

Ó, fenséges Atyánk, ki a csillagos égben örökké

Tartó szent hatalommal uralkodsz, vesd ma e gyászos

Földre királyi szemed, hol Mars[4] dühe féktelenül dúl,

És hosszú pusztító háboru irtja a népet.

Adj nékünk most már, ó, legkegyesebb Atya, békét,

Mely a nehéz bajokat s a halál rémét tovaűzi.

 

                                                  Kálnoky László fordítása

 

 

PRO  PACE 

 

O pater omnipotens, qui coelum et sidera solus,

Aeterna ditione premis; defige potentes

His miseris oculos terris, quas Marte feroci,

Vastari cernis, longoque perire duello.

Et norbis tandem, tribuas pater optime pacem,

Quae mala cuncta procul, mortesque repellit acerbas.

 

 

 

                                    [ Mátyás templom]

 

                                   Kecskeméti Vég Mihály

                                 XVI. század közepe - vége

 

 

 

                                           AZ LV. ZSOLTÁR[5]

 

 

  1. Mikoron Dávid nagy búsultában

Baráti miatt volna bánatban,

Panaszolkodván nagy haragjában,

Ilyen könyörgést kezde ő magában.

 

  1. Istenem uram! kérlek tégedet,

Fordítsad reám szent szemeidet.

Nagy szükségemben ne hagyj engemet,

Mert megemészti nagy bánat szívemet.

 

  1. Csak rívok-sívok nagy nyavalyámban,

Elfogyatkoztam gondolatimban,

Megkeseredtem nagy búsultomban,

Ellenségemre való haragomban.

 

  1. Hogyha énnékem szárnyam lett volna,

      Mint az galamb elröpültem volna.

      Hogyha az isten engedte volna,

      Innét én régen elfutottam volna.

 

  1. Akarok inkább pusztában laknom,

Vadon erdőben széllel bújdosnom:

Hogynemmint azok között lakoznom,

Kik igazságot nem hagynak szólanom.

 

  1. Éjjel és nappal azon forgódnak,

      Engem mi módon megfoghassanak,

      Beszédem miatt vádolhassanak,

      Hogy fogságomon ők vígadhassanak.

 

  1. Látod  jól uram álnok szíveket,

Csak szemben való szép beszédeket,

De zabolázd meg az ő nyelvöket,

Ne tapodják le híremet, nevemet.

 

  1. Ugyan szememmel jól látom őket,

      Énreám való gyűlölségeket,

      Fülemmel hallom káromlásokat,

      Igazság ellen feltámadásokat.

 

  1. Egész ez város rakva haraggal,

Egymásra való nagy bosszúsággal.

Elhíresedett az gazdagsággal,

Hozzá fogható nincsen álnoksággal.

 

  1. Gyakorta köztük gyűlések vannak,

Özvegyek, árvák nagy bosszút vallnak,

Isten szavával ők nem gondolnak,

Mert jószágokban felfuvalkodtanak.

 

  1. Keserűségem ennyi nem volna,

Ha ellenségtűl nyavalyám volna,

Bizony könnyebben szenvedtem volna,

Magamat attul megóhattam volna.

 

  1. Én barátomnak azkit vélek volt,

Nagy nyájasságom kivel együtt volt,

Jó hírem-nevem, tisztességem volt,

Fő ellenségem, most látom, hogy az volt.

 

  1. Csuda szerelmét énhozzám láttam,

Kivel sokáig mind együtt laktam.

Az istent véle együtt szolgáltam,

Ily álnokságát soha nem gondoltam.

 

  1. Keserű halál szálljon fejére,

Ellenségemnek ítéletére,

Álnokságának büntetésére,

Hitetlenségnek kijelentésére.

 

  1. Én pedig uram, hozzád kiáltok,

Reggel és délbe, estve könyörgök,

Megszabadulást tetőled várok,

Az ellenségtől mert igen félek.

 

  1. Megszegték ezek esküvéseket,

Régen elhagyták az ő hitöket,

Nem hiszem immár egy beszédeket,

Mert megpróbáltam hitetlenségeket.

 

  1. Ezeknek szájok zsírosb az vajnál,

Síkosb ajakok az faolajnál,

Élesb az nyelvek az éles kardnál,

Szájokban nincsen egyéb álnokságnál.

 

  1. Te azért lelkem, gondolatodat –

Istenben vessed bizodalmodat,

Rólad elvészi minden terhedet,

És meghallgatja te könyörgésedet.

 

  1. Igaz vagy uram ítéletedben,

Az vérszopókat ő idejekben

Te meg nem áldod szerencséjekben.

Hosszú életek nem lészen ez földön.

 

  1. Az igazakat te mind megtartod,

Az kegyeseket megoltalmazod,

Az szegényeket felmagasztalod,

Az kevélyeket aláhajigálod.

 

  1. Ha egy kevéssé megkesrítöd,

Az égő tűzben el-bétaszítod,

Nagy hamarsággal onnét kivonszod,

Nagy tisztességre ismég felemeled.

 

  1. Szent Dávid írta az zsoltárkönyvben,

Ötvenötödik dícséretiben.

Melyből az hívek keserűségben

Vígasztalásért szörzék így versekben.

 

1561-1567 között

 

 

 

 

[A kecskeméti református templom lépcsőtoronyból nyíló oldalbejárata]

 

                                      Skaricza Máté[6]

                                        1544-1606

                                        

 

 

                                                Luther éneke

 

 

Erős várunk nekünk az isten,

És fegyverünk ellenség ellen,

Megszabadít veszedelmektűl,

Kik ránk jűnek most mindenfelűl.

Az mi régi ellenségünk

Háborgat minket

Erővel, fegyverrel,

És csalárdsággal,

És minden nagy hatalmassággal.

 

Nincsen nekünk semmi hatalmunk,

Kivel neki ellene álljunk:

Viaskodik az úr érettünk,

Kit az isten bocsátott nekünk.

Ha kérded, hogy ki legyen az?

Jézus Krisztus az,

Seregeknek ura,

Kinél nincs több isten:

Annál vagyon az győzelem.

 

Ha ez világ mind ördög volna

És elnyelni minket akarna,

Azért tőle semmit ne féljünk,

Csak Krisztus oltalmában bízzunk:

No bátor dühösködjék,

No fenekedjék

Ez világnak ura:

Nincs rajtunk hatalma,

Urunk Krisztus őtet megbírta.

 

Megáll az istennek igéje,

És nem állhat senki ellene:

Az nagy isten vagyon mivelünk,

És szent lelke lakozik bennünk.

Ha testünk nekünk elvész,

Ha marhánk elvész,

Hírünk, nevünk,

Feleségünk, gyermekünk:

Az mennyország megmarad  nekünk.

 

 

                                                      Ein’ feste Burg ist unser Gott,

                                                      Ein gute Wehr und Waffen;

                                                      Er hilft uns frei aus aller Not,

                                                      Die uns jetzt hat betroffen.

                                                      Der alt’ böse Feind,

                                                      Mit Ernst er’s jetzt meint,

                                                      Gross’ Macht und viel List

                                                      Sein’ grausam’ Ruestung ist,

                                                      Auf Erd’ ist nicht seingleichen.

 

                                                      Mit unsrer Macht is nichts getan,

                                                      Wir sind gar bald verloren;

                                                      Es steit’t für uns der rechte Mann,

                                                      Den Gott hat selbst erkoren.

                                                      Fragst du, wer der ist?

                                                      Er heisst Jesu Christ,

                                                      Der Herr Zebaoth,

                                                      Und ist kein andrer Gott,

                                                      Das Feld muss er behalten.

 

                                                      Und wenn die Welt voll Teufel wär’

                                                      Und wollt’ uns gar verschlingen,

                                                      So fürchten wir uns nicht so sehr,

                                                      Es soll uns doch gelingen.

                                                      Der Fürst dieser Welt,

                                                      Wie sau’r er sich stellt,

                                                      Tut er uns doch nicht,

                                                      Das macht, er ist gericht’t,

                                                      Ein Wörtlein kann ihn fällen.

 

                                                      Das Wort sie sollen lassen stahn

                                                      Und kein’n Dank dazu haben;

                                                      Er ist bei uns wohl auf dem Plan

                                                      Mit seinem Geist und Gaben.

                                                      Nehmen sie den Leib,

                                                      Gut, Ehr’, Kind und Weib:

                                                      Lass fahren dahin,

                                                      Sie haben’s kein’n Gewinn,

                                                      Das Reich muss uns doch bleiben.

 

 

                                                     46. zsoltár (József Attila fordítása)

 

 

Erős vár a mi Istenünk,

Kemény vasunk és vértünk.

Ínségben együtt van velünk,

Megvált és harcol értünk.

Kél az ősi rossz,

Bajvető gonosz,

Csel vad fegyvere,

Erőszak ővele.

A földön ő az első.

 

Önnön erőnk csak délibáb,

És bizony esnénk esten;

De harcba küldte egy Fiát

Értünk maga az Isten.

Kérded-é, ki az?

Jézus, az Igaz.

Sok had, egy a fő,

Nincs Isten más, csak ő,

Krisztus, a győzedelmes!

 

S ha földön ördög nyüzsgene,

És elnyelni akarna,

Meg nem riadnánk - ellene

Győz hitünk diadalma.

A világi úr

Tombolhat vadul,

Semmit sem tehet;

Ő megítéltetett.

Megrendül egy szavunkra.

 

Él, áll az Ige igazul,

Akárki vesse-hányja.

Táborainkra száll az Úr

Szent lelke, adománya.

Jó hír, nő, család,

Jószág, test, világ

Veszhet – vihetik

veszendő kincseik-

miénk marad az ország.

 

 

 

                                                             Luther éneke

 

           Erős vár a mi Istenünk,

           Jó fegyverünk és pajzsunk.

           Ha ő velünk, ki ellenünk?

           Az Úr a mi oltalmunk.

           Az ős ellenség

           Most is üldöz még,

           Nagy a serege,

           Csalárdság fegyvere,

           Nincs ilyen több a földön.

 

           Erőnk magában mit sem ér,

           Mi csakhamar elesnénk,

           De küzd értünk a hős vezér,

           Kit Isten rendelt mellénk.

           Kérdezed: ki az?

           Jézus Krisztus az,

           Isten szent fia,

           Az ég és föld Ura,

           Ő a mi diadalmunk.

 

           E világ minden ördöge

           Ha elnyelni akarna,

                                                         Minket meg nem rémítene,

           Mirajtunk nincs hatalma.

           E világ ura

           Gyúljon bosszúra:

         Nincs ereje már,

           Reá ítélet vár,

           Az ige porba dönti.

 

           Az ige kőszálként megáll,

           Megszégyenül, ki bántja

           Velünk az Úr táborba száll,

           Szentlelkét ránk bocsátja.

           Kincset, életet,

           Hitvest, gyermeket

           Mind elvehetik,

           Mit ér ez őnekik!

           Mienk a menny örökre!        

 

                                                             Fordította Payr Sándor

 

 

 

 

 

                                                       [ id. Lucas Cranach: Luther Márton]

 

 

 

 

                                                Szenczi Molnár Albert

                                                 1574-1634

                                                     XXXV. zsoltár

                                Könyörgése Dávidnak az megszabadításáért

    Perelj, Uram, perlőimmel[7],

Harcolj én ellenségimmel,

Te paizsodat ragadd elő,

Én segedelmemre állj elő,

    Dárdádat nyújtsd ki kezeddel,

Ellenségimet kergesd el,

Mondjad ezt az én lelkemnek:

Tégedet én megsegétlek.

 

   Szégyenítsd meg, Uram, őket,

Kik kergetik életemet,

És azkik reán fenekednek,

Nagy szégyennel hátratérjenek.

   Mint az szél az könnyű polyvát,

Széjjel szórja az föld porát,

Így az nagy Isten angyala

Őket széllel futamtassa.

 

Ő útok legyen setétség

És olly sikamló, mint az jég,

És az Isten angyala őket

Kergesse, rontsa meg fejöket.

   Mert nékem hálót vetettek,

És mél árkot készítettek,

Hogy éltemben ok nélkül,

Megejtsenek kegyetlenül.

 

   Engedjed, hogy az hitetlen

Essék veszélben véletlen,

És azon hálóban akadjon,

Kit nékem vetött, hogy megfogjon.

   Essék bé azon árokban,

Kit nékem ásott utamban,

És örvendez az én lelkem

Az Úrban, ki megtart engem.

 

   Minden én tetemem[8] mondja:

Hozzád hasonló ki volna,

Uram, ki az szegént megtartod,

Az erősbtől megszabadítod?

   Az nyomorult szűkölködőt

Az kóborlótól[9] megmentöd.

Hamis tanók[10] föltámadnak

És sok gonoszt reám fognak.

 

   Az jóért ők gonoszt adnak,

Hogy lelkemtől megfosszanak,

Noha midőn megbetegültek,

Zsákban öltöztem őéröttek.

   Ő ínségeken böjtöltem,

És érettek könyörgöttem,

Mint atyámfiát úgy szántam,

Gyakorta hozzájok jártam.

 

   Gyászban jártam lehorgadva,

Mint ki az anyját siratja,

De ők szomorú esetemen

Örülnek, és gyűlnek seregben.

   Hát megől az gonosz népek

Engemet szörnyen nevetnek,

Ártatlan lévén, nem szánnak,

Sőt csúfolnak és szaggatnak.

 

   Az képmutató galibák[11],

Fogokat rám csikorgatják,

És rajtam nagy csúfságot űznek,

Kik csak zabálódást keresnek.

   Uram, mig nézed ezeket?

Jövel, tartsd meg én lelkemet,

Egyedül voltom tekéntsd meg,

Ez oroszlánoktól ments meg.

 

   Dicsérlek téged szüntelen,

Nagy sűrő gyülekezetben,

És nagy roppant sereg nép előtt,

Téged dicsérlek minden felött.

   Ne engedd, hogy örüljenek,

Azkik ok nélkül gyűlölnek,

Ellenségimet fordítsd el,

Ne hunyorgassanak szemmel.

 

   Mert nem szólnak békeségre,

De álnok szívek néz erre,

Hogy ők azokat háborgassák,

Kik békével ez földet lakják.

   Az hitlen népek soksága,

Száját szörnyen reám tátja,

Kiáltnak rajtam ha-ha-hát,

Mondván: szemünk jó dolgot lát.

 

Úr Isten, látod ezeket,

Fedd meg vakmerőségeket,

Kezed szájokra ne eressze,

És tőlem, Uram, ne légy messze,

   Serkenj föl, Uram és kelj fel,

És ments meg ítéleteddel,

Ügyemnek jó voltát lássák

Ellenségim, noha bánják.

 

   Ítélj meg igazságodban,

Ne nevessenek meg vígan,

És ne mondják nagy hahotával:

Bényeltük őtet éh torkunkval.

   Mind megszégyenítessenek,

Kik örölnek ínségemnek,

Öltözzenek gyalázatban

Ellenem kevély voltokban.

 

   És azok énekeljenek,

Kik igazságnak örülnek,

Mondván: hálá legyen az Úrnak,

Ki nyugalmat ád szolgájának.

   Én nyelvem igazságodat

Hirdeti nagy jóvoltodat,

És dicséretedet híven

Éneklem minden időben.

 

1607-1608

 

 

XLII. zsoltár

 

Külömbkülömb panaszi Dávidnak

 

  1. Mint a szép híves patakra

A szarvas kívánkozik,

Lelkem úgy óhajt Uramra,

És hozzá fohászkodik.

Te hozzád, én Istenem,

Szomjúhozik én lelkem,

Vajjon színed eleiben

Mikor jutok élő Isten?

 

  1. Könnyhullatásim énnékem

Kenyerem éjjel nappal,

      Midőn azt kérdik én tőlem:

      Hol Istened, kit vártál?

      Ezen lelkem kiontom,

      És Házadat óhajtom,

      Hol az hívek seregében

      Örvendek szép éneklésben.

 

                                        3.   Én lelkem mire csüggedsz el,

                                              Mit kesergesz ennyire? 

                                              Bízzál Istenben, s nem hágy el,

                                              Kiben örvendek végre:

                                              Midőn hozzám orcáját,

                                              Nyújtja szabadítását.

                                              Óh én kegyelmes Istenem,

                                              Melly igen kesereg lelkem!
 

                                        4.  Mert te rólad emlekezem

                                             Ez Jordánnak földéről,

                                             Szent helyedre igyekezem,

                                             Ez Hermon kis hegy mellől.

                                             Mélység kiált mélységet,

                                             Midőn én fejem felett

                                             A sok sebes víz megindúl,

                                             Mintegy erős hab megzúdul.

 

  1. Sebessége árvizednek

És a nagy zúgó habok:

Én rajtam öszve ütköznek,

Mégis hozzád óhajtok:

Mert úgy megtartasz nappal,

Hogy éjjel vigasággal

Dícséreteket éneklek

Néked erős őrizőmnek.

 

  1. Mondván: Isten én kőszálam,

Mire felejtesz így el?

Ellenségim vagynak rajtam,

Gyászban járok veszéllyel;

Mert az ő hamis nyelvek

Csontaimban megsértnek,

Mert így bosszontnak ellened:

Lássuk, hol vagyon Istened.

 

  1. Én lelkem mire csüggedsz el,

Mit keseregsz ennyire?

Bízzál Istenben s nem hágy el,

Kiben örvendek végre.

Ki nékem szemlátomást

Nyújt kedves szabadulást,

Nyilván megmutatja nékem,

Hogy csak ő az én Istenem.

 

                                                      XC. zsoltár

                      1. Tebenned bíztunk eleitől fogva,

                          Uram, téged tartottunk hajlékunknak.

                          Mikor még semmi hegyek nem voltanak,

                          Hogy még sem ég sem föld nem volt formálva,

                          Te voltál és te vagy, erős Isten,

                          És te megmaradsz minden időben.

 

                      2.  Az embereket te meg hagyod halni,

                           És ezt mondod az emberi nemzetnek:

                           Legyetek porrá, kik porból lettetek,

                           Mert ezer esztendő elõtted annyi,

                           Mint a tegnapnak õ elmúlása,

                           És egy éjnek rövid vigyázása.

 

                      3.  Kimúlni hagyod őket oly hirtelen,

                           Mint az álom, mely elmúlik azontól,

                           Mihelyt az ember felserken álmából,

                           És mint a zöld füvecske a mezőben,

                           Amely nagy hamarsággal elhervad,

                           Reggel virágzik, s estve megszárad.

 

                      4.  Midõn, Uram, haragodban versz minket,

                           Ottan meghalunk és földre leesünk,

                           A te kemény haragodtól rettegünk,

                           Hogyha megtekinted nagy bűneinket,

                           Titkos vétkünket ha elõhozod,

                           És színed eleibe állatod;

 

                      5.  Haragod miatt napja életünknek

                           Menten elmúlik oly hirtelenséggel,

                           Mint a mondott szót elragadja a szél.

                           A mi napink, kiket nekünk engedtek,

                           Mintegy hetven esztendei idő,

                           Hogyha több, tehát nyolcvan esztendő.

 

                      6.  És ha kedves volt is valamennyire,

                           De többire[12] volt munka és fájdalom;

                           Elkél éltünknek minden ékessége,

                           Elmúlik, mint az árnyék és az álom.

                           De ki érti a te haragodat?

                           Csak az, aki féli hatalmadat.

 

                      7.  Taníts meg azért minket kegyelmesen,

                           Hogy rövid voltát életünknek értsük,

                           És eszességgel magunkat viseljük.

                           Ó, Úr Isten, fordulj hozzánk ismétlen!

                           Míg hagyod, hogy éltünk nyomorogjon?

                           Könyörülj már a te szolgáidon!

 

                      8.  Tölts bé minket reggel nagy irgalmaddal,

                           Hogy jó kedvvel vigyük véghez éltünket,

                           Ne terheltessünk szorgalmatossággal[13].

                           Vígasztalj minket, és adj könnyebbséget,

                           És haragodat fordítsd el rólunk,

                           Mellyel régóta ostoroztatunk.

 

                      9.  Szolgáidon láttassad dolgaidat,

                           Dicsőségedet ezeknek fiain:

                           Add értenünk felséges hatalmadat;

                           Mi kegyes Urunk, ó, irgalmas Isten,

                           Minden dolgunkat bírjad, forgassad,

                                       Kezeink munkáit igazgassad.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                                        [Szenczi Molnár Albert arcképe]

Barcsay Ábrahám

1742-1806

 

A KÁVÉRA

 

Rab szerecsen véres veríték gyümölcse

Mellyet, hogy ládiját arannyal megtöltse

Fösvény anglus elküld messze nemzeteknek,

Nádméz1! mennyi kincsét olvasztod ezeknek.

Hát, te rég csak Mokka táján termett kis bab,

Mennyit szenved érted Nyugoton is a rab,

A bölcs iszonyodik, látván, egy csészéből

Mint hörpöl ő is részt ánglusok bűnéből.

 

 

* * *

 

Kápolnák, templomok, felszentelt oltárok

Malasztért hozzátok én azért nem járok,

Hogy a teremtőnek magasb kárpitjában,

Dicsőítést lelkem többet lel magában.

 

1806 előtt

 

 

GONDOLATOK A BÉKÉRŐL

 

Ányos Pálnak

 

Szűnjetek már, ércből ordító mennykövek,

Királyok játéki, - pusztító eszközök!

Térjen szelíd gazda vissza mezejére,

Vigyen kénkő helyett jó trágyát földjére.

Elűztétek szegényt messze kunyhójából,

Ágyú-színt tettetek búzás pajtájából.

Egyik fiát viszik Cyclopsok2 magokkal,

A mást anyja látja menni lovasokkal.

Leányi, ha szűzek, csuda, mert már vének,

Nincs fi a vidéken, férjet nem lelének.

Ősz hajra szegezték kinos pártájokat,

Meddőség foglalta hült nyoszolyájokat.

Egész Európa ilyen nyavalyában

Fetreng és romlását neveli magában,

Több a hadakozó, mint a szántó-vető,

Több a pap és here, mint a kereskedő.

Ez lőn vége büszke királyok dolgának,

Kik önnön-kényüknek mindent áldozának.

Két fortéllyal bírják földnek gyermekeit,

Vasbékóba tették országok kezeit:

A szegénység első, második a rabság,

Azzal tünt az erő, ezzel a szabadság.

Mindenütt erőszak szörnyű vesszejével

Sétál, s agyarkodik éles fegyverével.

De mikor Jupiter nyögő nemzetekre

Teként, porban tapadt kínos emberekre,

Mikor a természet önnön-igazságát

Visszakéri megint ember szabadságát,

Akkor fut Lycaon3 farkas-társaival

S menedéket keres erdők vadjaival.

 

 

 

 

 

 

 

A Nagyenyedi Kollégium

 

 

 

 

 

 

 

 

Nagyváthy János

1755-1819

 

Megszólítás

 

Édes embertársam! Értsd

Meg lételedet:

Ne add árendába a papnak

eszedet.

Gondolkozz, vizsgálódj; erre

való az ész;

Aki vakon hiszen papok

szamara lész.

Ugyanis a lélek gondolkozás-

búl áll

Aki ezt tagadja, elméjé-

tűl megvál./

Nem veheti az ész nyakába a

jármot,

Nem lehet vezetni szarvánál,

mint bármot.

Meghányás, próbálás, s az

okos értelem

Elme boldogsága: s ez leg-

főbb kegyelem.

 

* * *

 

Megtanít a lélek mit hidj,

s mi a vallás?

Csak olvass Óh ember! S ma-

gad szemével láss.

E munka is, meglásd, felnyit-

ja szemedet,

Megvilágosítván homályos

elmédet.

Csak rágódjál rajta, megérted

a vallást,

Mint konyháért való emberi-

tálalást.

 

 

 

[Nagyváthy János arcképe]

Verseghy Ferenc

1752-1822

 

A MARSZILIAI ÉNEK1

 

 

Ébredj hazánknak bajnok népe,

ragadd ki híres kardodat,

nevednek esküdt ellensége

dühödve hozza láncodat.

A vérszopó tirannusfajzat

melledre szegzi fegyverét

s véredbe mártja rút kezét

ha szolgálatra nem hurcolhat.

 

Refrén:

 

Fegyverre bajnokok,

levente magzatok!

Rontsunk, rontsunk

e vérszomjúkra,

szabdaljuk halmokra!

 

A zsoldos martalékok nyája

ordítva habzik ellenünk,

halált visítgat trombitája,

remeg szavára életünk.

Szerelmes asszonytársainkat

örök bilincsre kergeti,

honunkat földig égeti

s pallosra hányja magzatinkat.

 

Refrén

 

E szívtelen rabok dagálya

győzhessen egy nagy nemzetet?

Az emberjusnak kent nadálya2

igázzon férfiszíveket?
Csordája béres árulóknak,
mely kész eladni a hazát,
hogy hordozhasson pántlikát,
jusst szabjon egy szabad országnak?

 

Refrén

 

Reszkess, lator tirannus pára,
jutalmad napja érkezik,
fejedre száll a vérnek ára,
mely érted ingyen öntetik.
Tanácsnokidnak dőre pártja
önkényt koholja vesztedet,
e nemzet lesz ki fényedet
örök homállyal elborítja.

 

Refrén

 

Öld, bajnok, a gaz despotákat,
kik embervérben fördenek,
s kik megtapodván jussainkat,
lopott bíborban fénylenek.
De szánd meg embertársainkat,
kiket magokhoz csaltanak,
vagy másképp arra bírtanak,
hogy ostromolják honnainkat.

 

Refrén

 

Édes hazánknak szent szerelme,
segítsd vitézid karjait,
kedvelt szabadság istensége,
törd össze népünk láncait.
Küldjétek ütköző csatákhoz
a győzedelmek angyalát,
hadd űzze a vak despotát
pokolnak kormos ajtajához.


Refrén:

Fegyverre bajnokok,

levente magzatok!

Rontsunk, rontsunk

e vérszomjúkra,

vagdaljuk halmokra!

 

 

 

 

 

La Marseillaise

 

Allons enfants de la Patrie,

le jour de gloire est arrivé

Contre nous de la tyrannie

L’étendard sanglant est levé.

L’étendard sanglant est levé:

Entendez-vous dans nos campagnes

Mugir ces féroces soldats!

Qui viennent jusque dans vos bras

Égorger vos fils vos compagnes.

 

Refrain:

Aux armes citoyens,

Formez vos bataillons.

Marchons! Marchons!

Qu’un sang impur

Abreuve nos sillons

 

Que veut cette horde d’esclaves

De traîtres, e rois conjurés?

Pour qui ces ignobles entraves

Ces fers dès longtemps préparés

Ces fers dès longtemps préparés

Français, pour nous, Ah quel out rage

Quel transport il doit exciter!

C’est nous qu’on ose méditer

De rendre à l’antique esclavage

 

Refrain

 

Quoi! Des cohortes étrangères

Feraient la loi dans nos foyers!

Quoi! Ces phalanges mercenaires

Terrasseraient nos fiers guerriers.

Terrasseraient nos fiers guerriers.

Grand Dieu! Par des mains enchaînées

Nos fronts, sous le joug, se ploieraient.

De vils despotes deviendraient

Les maîtres de nos destinées

 

Refrain

 

Tremblez tyrans, et vous perfides

L’opprobe de tous les partis.

Tremblez, vos projets parricides

Vont enfin recevoir leur prix!

Vont enfin recevoir leur prix!

Tout est soldat pour vous combattre.

S’ils tombent nos jeunes héros,

La terre en produit de nouveaux

Contre vous, tous prêts à se battre

 

Refrain

 

Français en guerriers magnanimes

Portez ou retenez vos coups.

Épargnez ces tristes victimes

A regrets s’armant contre nous!

A regrets s’armant contre nous!

Mais ce despote sanguinaire

Mais les complices de Bouillé

Tous les tigres qui sans pitié

Déchirent le sein de leur mère!

 

Refrain

 

Amour Sarcré de la Patrie

Conduis, soutiens nos braves vengeurs.

Liberté, Liberté chérie

Combats avec tes défenseurs

Combats avec tes défenseurs

Sous nos drapeaux, que la victoire

Accoure à tes mâles accents

Que tes ennemis expirants

Voient ton triomphe et nous, notre gloire

 

Refrain

 

Marseillaise

 

Nem lesz a tőke úr mirajtunk,

elvész, aki a múltnak él.

A szabadság honába tartunk,

Az igazság nékünk a cél,

az igazság nékünk a cél.

S ha ellenünk akárki lázad,

söpörje el a népharag,

pusztuljon mind a gyáva rab.

Búcsút intünk az éjszakának.

 

Refrén:

 

A szívünk tűzben ég,

csak rajta, rajta még!

Ha elnyomónk nyakára lép,

szabad lesz majd a nép!

 

Ezer a népnek terhe, gondja,

tudatlan és békóba jár,

a pap butítja, a tőke nyomja.

Testvér a templom és a gyár,

testvér a templom és a gyár.

Messze a sík rónák ölében,

hiába jön a kikelet,

nem az arat, aki vetett,

milliók tengnek a reményen.

 

Refrén:

 

De szívünk tűzben ég,

csak rajta, rajta még!

Ha elnyomónk nyakára lép,

szabad lesz majd a nép!

 

Látjátok ott a láthatáron,

a jövendőnek napja kel;

a boldogság ime nem álom,

habár csak küzdve érjük el,

habár csak küzdve érjük el.

De szabadság lesz akkor részünk,

eltűnik minden szolgaság,

örök tavasz lesz a világ,

hol munkálva, jólétben élünk...

 

Refrén:

 

A szívünk tűzben ég,

csak rajta, rajta még!

Ha elnyomónk nyakára lép,

szabad lesz majd a nép!

 

Csizmadia Sándor fordítása

 

A Marseille-i önkéntesek indulója

 

Előre ország népe, harcra
Ma győzelem vár, hív hazánk!

Ellenünk tört a kény uralma,
Vérben áztatja zászlaját,
Vérben áztatja rút zászlaját.
Halljátok! Már küldi a zsarnok
Vad, bősz ölni kész rab hadát,
Letörnek népet és hazát,
Bosszút állnak ifjon gyönge lányon,

 

Refrén:

Hajrá, fegyverbe hát!

Ma harcra hív hazád!

Csak jöjj, csak jöjj, öntözze hát

rút vérük a határt!

Fegyverbe hát!

 

Nem ül a zsarnok kénye rajtunk,
pokolra mind, a hitszegőt!
Boldog országot vív a harcunk,
boldog országban a jövőt,
Boldog országban a szebb jövőt!
És hogy ha kell, mind sorban állunk,
bár hív a dicső, hős halál,
Lesz újra majd ki sorba áll,

Ellened, zord önkény úgy csatázunk!

 

Refrén

 

Érintsd a kardunk, ősi szent láng,
ma győzni minden ellenen!
Szállj közénk drága szent szabadság,
várva várt harci győzelem,
Várva várt harci nagy győzelem!
Csatákkal írd föl zászlainkra,
írd föl századunk jelszavát,
Hadd lebegjen a világon át:
"Győz a lélek, s győz a hősi munka!”

 

Refrén

 

Jankovich Ferenc fordítása

1 Nádméz: cukornádból készült cukor

2 Cyclopsok: mai helyesírással Küklopszok. A görög mitológia egy szemű kovácsai.

3 Lycaon: mai helyesírással Lükaón. A görög mitológia szerint az első embernek, Pelaszgosznak a fia. Lükaón gyermekáldozatot mutatott be, ezt fiai is folytatták és ezért Zeusz farkassá változtatta őket.

1 Mai illetve eredeti nevén Marseillaise. A Marseillaise zenéjét és szövegét 1792-ben Claude-Joseph Rouget de Lisle (1760-1836) mérnökkari tiszt szerezte. 1880 óta Franciaország nemzeti himnusza. Gáspár Imre (1854-1910) és Csizmadia Sándor (1871-1929) új szövegével munkás forradalmi induló is volt. Az alábbiakban közöljük az eredeti francia szöveget, a Csizmadia-féle munkásmarseillaise-t, végül a Jankovich fordítást.

 

2 Nadály: pióca, élősködő.

 

 

[1]              Galeotto, Marzio (1427-1497): olasz humanista tudós, Janus Pannonius barátja, egy időben Mátyás király udvari tudósa, De egregie, sapienter, iocose dictis ac factis Mathiae regis (Mátyás király kiváló, bölcs, tréfás mondásai és tettei) címmel 1485 ben könyvet írt Mátyás királyról.

[2]              Euathlosz: pontos adatokat nem ismerünk életéről és tevékenységéről. A szofista Protagorasz tanítványa volt, aki i.e. 481-411 között élt, ezért Euathlosz feltehetően legalább 20-25 évvel volt fiatalabb és így tevékenysége átnyúlhatott az i.e. IV. századba.

[3]              Theodorosz: az Arisztipposz által alapított kürenei iskola tanítványa volt. Irt egy könyvet az Istenekről címen. Művei nem maradtak fenn. Tudjuk, hogy Epikurosz Theodorosz említett művéből merített legtöbbet. Mivel őt Theodorosz atheosznak (ateistának) nevezték, valószínűleg nyíltabb és bátrabb materialista lehetett Epikurosznál. Nem tudjuk pontosan, mikor élt, mivel azonban Arisztoposz tanítványa volt, és Arisztoposz 435-350 között élt, feltételezhetjük, hogy legalább 20-30 évvel fiatalabb volt Arisztoposznál, így Theodorosz tevékenységét az i.e. IV. század első felére és közepére tehetjük.

[4]              Mars: a római mitológiában a háború istene.

[5]              Ennek a zsoltárnak a szövegére szerezteKodály Zoltán a Psalmus Hungaricus című művét.

[6]              Skaricza Máté: a reformáció híve, prédikátor, ő fordította magyarra Luther 46. zsoltárát. Az alábbiakban közöljük az eredeti német szöveget,  József Attila zsoltár-fordítását, végül a mai , énekelt változat következik.

 

[7]              Az eredeti szövegben őző tájszólás szerint ’pörlőimmel’ volt. Mivel a későbbi kiadásokban Misztótfalusi Kis Miklós 1686-i amszterdami javított kiadása után már mindenhol az ező változat terjedt el, mi is így közöljük.

[8]              Tetemem: csontom

[9]              Kóborló: rabló

[10]             Tanók: tanuk

[11]             Galiba: gonosz ember

[12]             Többire: többnyire

[13]             Szorgalmatosság: jelentése megváltozott, itt körülbelül azt jelenti, hogy nyomorúság vagy túlzottan megfeszített munka.