Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Eszmék és eszmények a magyar költészet történetében IV. rész

2016.06.18

Petőfi Sándor

1823-1849

 

 

A KIRÁLYOK ELLEN

 

Tudjuk, hogy játék kell a gyermekeknek:

Midőn a népek gyermekek valának,

Magoknak cifra ragyogó játékszert,

Bibor karszéket, s koronát csináltak

S rányomták ezt egy fajankó fejére,

S felültették e fajankót a székre.

 

S itt a királyság, ezek a királyok,

S ők, ahol ülnek, ahol fejök szédül.

Azt gondolják a kábitó magasban,

Hogy uralkodnak isten kegyelmébül.

Csalatkozásban éltek, jó királyok,

Nem uraink, csak bábjaink valátok.

 

De nagykorú lett a világ, s a férfi

Nem gondol többé gyermekjátékával.

Le hát a biborszékekről, királyok,

És fejetekről le a koronával!

Ha nem teszitek azt le fejetekről,

Leütjük, s majd a fej is vele gördül.

 

Igy lesz s nem máskép. A bárd, mely Lajosnak

Párizs piacán lecsapott nyakára,

Első villáma volt a zivatarnak,

Mely rátok készül, s kitör nemsokára;

Igen, maholnap meglesz érkezése,

Nem én vagyok már első mennydörgése!

 

Egy rengeteg lesz a föld kereksége,

S e rengetegben vadak a királyok,

Kergetjük őket, s fegyvereinket

Szilaj gyönyörrel sütögetjük rájok,

S vérökkel fogjuk ezt az égre írni,

Hogy nem gyermek már a világ, de férfi!

 

1844

 

 

MAGYARORSZÁG

 

Te sem termettél ám szakácsnak,

Magyarország, édes hazám!

A sűlt egy részét nyersen hagynád,

S elégetnéd más oldalán.

Mig egyfelől boldog lakóid

Megfúlnak a bőség miatt:

Hát másfelől meg éhhalállal

Megy sírba sok szegény fiad.

 

1845

 

 

HÁBORÚVAL ÁLMODÁM …

 

Háborúval álmodám az éjjel,

Háborúba hítták a magyart,

Fölhivó jelül, mint hajdanában,

Országszerte járt a véres kard.

 

S fölriadt a véres kard láttára

Akinek csak egy csepp vére volt.

A szabadság drága koszorúja,

Nem hitvány pénz volt a harci zsold.

 

Épen e nap volt menyegzőnk napja,

Az enyém, leányka, s a tiéd;

S én, hogy haljak a honért, elhagytam

Házasságunk első éjjelét.

 

Úgye, lyányka, a menyegző napján

Menni és meghalni, szörnyü vég?

És mégis, ha rákerülne a sor,

Ugy tennék, mint álmomban tevék.

 

1845

 

 

A NÉP

 

Egyik kezében eke szarva,

Másik kezében kard,

Igy látni a szegény jó népet,

Igy ont majd vér, majd verítéket,

Amíg csak élte tart.

 

Miért hullatja verítékét?

Amennyit ő kiván

Az eledelbül és ruhábul:

Hisz azt az anyaföld magátul

Megtermené talán.

 

S ha jő az ellen, vért miért ont?

Kardot miért foga?

Hogy védje a hazát?.. valóban!...

Haza csak ott van, hol jog is van,

S a népnek nincs joga.

 

1846

 

 

SORS, NYISS NEKEM TÉRT ...

 

Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek

Az emberiségért valamit!

Ne hamvadjon ki haszon nélkűl e

Nemes láng, mely úgy hevit.

 

Láng van szivemben, égbül-eredt láng,

Fölforraló minden csepp vért;

Minden sziv-ütésem egy imádság

A világ boldogságaért.

 

Oh vajha nemcsak üres beszéddel,

De tettel mondhatnám el ezt!

Legyen bár tettemért a díj egy

Uj Golgotán egy új kereszt!

 

Meghalni az emberiség javáért!

Mily boldog, milyen szép halál!

Szebb s boldogitóbb egy hasztalan élet

Minden kéjmámorainál.

 

Mondd, sors, oh mondd ki, hogy így halok meg,

Ily szentül!... s én elkészitem

Saját kezemmel azon keresztfát,

Amelyre fölfeszíttetem.

 

1846

 

 

EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET

 

Egy gondolat bánt engemet:

Ágyban, párnák közt halni meg!

Lassan hervadni el, mint a virág,

Amelyen titkos féreg foga rág;

Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,

Mely elhagyott, üres szobában áll.

Ne ily halált adj, istenem,

Ne ily halált adj énnekem!

Legyek fa, melyen villám fut keresztül,

Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;

Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe

Eget-földet rázó mennydörgés dönt le... –

Ha majd minden rabszolga-nép

Jármát megunva síkra lép

Pirosló arccal és piros zászlókkal

És a zászlókon eme szent jelszóval:

„Világszabadság!”

S ezt elharsogják,

Elharsogják kelettől nyúgatig,

S a zsarnokság velök megütközik:

Ott essem el én,

A harc mezején,

Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,

S ha ajkam örömteli végszava zendül,

Hadd nyelje el azt az acéli zörej,

A trombita hangja, az ágyudörej,

S holttestemen át

Fújó paripák

Száguldjanak a kivivott diadalra,

S ott hagyjanak engemet összetiporva. –

Ott szedjék össze elszórt csontomat,

Ha jön majd a nagy temetési nap,

Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével

És fátyolos zászlók kiséretével

A hősöket egy közös sírnak adják,

Kik érted haltak, szent világszabadság!

 

1846

 

 

VÉRES NAPOKRÓL ÁLMODOM

 

Véres napokról álmodom,

Mik a világot romba döntik,

S az ó világnak romjain

Az új világot megteremtik.

 

Csak szólna már, csak szólna már

A harcok harsány trombitája!

A csatajelt, a csatajelt

Zajongó lelkem alig várja!

 

Örömmel vágom én magam

Föl paripámra a nyeregbe!

A bajnokok sorába én

Szilaj jókedvvel nyargalok be!

 

Ha megvagdalják mellemet,

Fog lenni, aki bekötözze,

Fog lenni, aki sebemet

Csókbalzsammal forrasztja össze.

 

Ha rabbá tesznek, lesz, aki

Homályos börtönömbe jő el,

S föl fogja azt deríteni

Fényes hajnalcsillag-szemével.

 

Ha meghalok, ha meghalok

A vérpadon vagy csatatéren,

Lesz, aki majd holttestemről

Könnyűivel lemossa vérem!

 

1846

 

 

 

PALOTA ÉS KUNYHÓ

 

Miért vagy oly kevély, te palota?

Uradnak fényében kevélykedel?...

Azért van rajta gyémánt, hogy szíve

Mezítelenségét takarja el.

Szakítsd le a cafrangokat,

Mit rá szolgája aggatott,

S nem ismersz isten munkájára,

Oly nyomorúság marad ott.

 

S hol vette gazdád ama kincseket,

Mik semmiből őt mindenné teszik?

Ott hol a héja a kis madarat,

Mit szétszakít melynek vérén hizik.

A héja vígan lakomáz.

S szomszéd bokornak fészkiben

Madárfiúk zokognak várván

Anyjokra, mely meg nem jelen.

 

Fitogtasd csak, te gőgös palota,

Az orzott kincsek ragyogásait,

Ragyogj csak, ugysem ragyogsz már soká,

Meg vannak már számlálva napjaid.

S kivánom, hogy minélelébb

Láthassam omladékodat,

S hitvány lakóid összezúzott

Csontját az omladék alatt! - -

 

S te kis kunyhó a magas palota

Szomszédságában, mért szerénykedel?

Miért bújtál a lombos fák mögé,

Azért-e, hogy inséget födjed el?

Fogadj be, kis sötét szoba;

Nekem nem kell szép öltözet,

De szép szív ... s a sötét szobákban

Találni fényes szíveket.

 

Szent a küszöb, melyen beléptem én,

Oh szent a szalmakunyhók küszöbe!

Mert itt születnek a nagyok, az ég

A megváltókat ide küldi be.

Kunyhóból jő mind, aki a

Világnak szenteli magát,

S a nép mégis mindenfelől csak

Megvetést és inséget lát.

 

Ne féljetek, szegény jó emberek,

Jön rátok is még boldogabb idő;

Ha mult s jelen nem a tiétek is,

Tiétek lesz a végtelen jövő. –

A földre hajtom térdemet

E szűk, de szent födél alatt:

Adjátok rám áldástokat, s én

Rátok adom áldásomat!

 

1847

 

 

A XIX. SZÁZAD KÖLTŐI

 

Ne fogjon senki könnyelműen

A húrok pengetésihez!

Nagy munkát vállal az magára,

Ki most kezébe lantot vesz.

Ha nem tudsz mást, mint eldalolni

Saját fájdalmad s örömed:

Nincs rád szüksége a világnak,

S azért a szent fát félretedd.

 

Pusztában bujdosunk, mint hajdan

Népével Mózes bujdosott,

S követte, melyet isten külde

Vezérül, a lángoszlopot.1

Ujabb időkben isten ilyen

Lángoszlopoknak rendelé

A költőket, hogy ők vezessék

A népet Kánaán felé.

 

Előre hát mind, aki költő,

A néppel tűzön-vízen át!

Átok reá, ki elhajítja

Kezéből a nép zászlaját,

Átok reá, ki gyávaságból

Vagy lomhaságból elmarad,

Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,

Pihenjen ő árnyék alatt!

 

Vannak hamis próféták, akik

Azt hirdetik nagy gonoszan,

Hogy már megállhatunk, mert itten

Az ígéretnek földe2 van.

Hazugság, szemtelen hazugság,

Mit milliók cáfolnak meg,

Kik nap hevében, éhen-szomjan,

Kétségbeesve tengenek.

 

Ha majd a bőség kosarából

Mindenki egyaránt vehet,

Ha majd a jognak asztalánál

Mind egyaránt foglal helyet,

Ha majd a szellem napvilága

Ragyog minden ház ablakán:

Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,

Mert itt van már a Kánaán!

 

És addig? addig nincs megnyugvás,

Addig folyvást küszködni kell. –

Talán az élet, munkáinkért,

Nem fog fizetni semmivel,

De a halál majd szemeinket

Szelíd, lágy csókkal zárja be,

S virágkötéllel, selyempárnán

Bocsát le a föld mélyibe.

 

1847

 

 

 

 

HÁBORÚ VOLT...

 

Háború volt mindig éltem

Legszebb gondolatja,

Háború, hol vérét a szív

Szabadságért ontja!

 

Egy szentség van a világon,

Melyért fegyverünkkel

Sírunkat megásni méltó,

Melyért vérzenünk kell;

 

Ez a szentség a szabadság!

Őrültek valának

Mindazok, kik más egyébért

Éltet áldozának.

 

Békét, békét a világnak,

De ne zsarnokkénytől,

Békét csupán a szabadság

Fölszentelt kezéből.

 

Majd ha így lesz a világon

Általános béke,

Vessük akkor fegyverünket

Tenger fenekére.

 

De míg így nincs: addig fegyvert,

Fegyvert mindhalálig!

Tartson bár a háború az

Itélet napjáig!

 

1847

 

 

VILÁGOSSÁGOT!

 

Sötét a bánya,

De égnek benne mécsek.

Sötét az éj,

De égnek benne csillagok.

Sötét az ember lelke,

S nincs benne mécs, nincs benne csillag,

Csak egy kis hamvadó sugár sincs.

Nyomorú ész,

Ki fénynek hirdeted magad,

Vezess, ha fény vagy,

Vezess csak egy lépésnyire!

Nem kérlek én, hogy átvilágíts

A másvilágnak fátyolán,

A szemfedőn.

Nem kérdem én, hogy mi leszek?

Csak azt mondd meg, hogy mi vagyok

S miért vagyok? ...

Magáért születik az ember,

Mert már magában egy világ?

Vagy ő csak egy gyürűje

Az óriási láncnak,

Melynek neve emberiség?

Éljünk-e önnön öröminknek,

Vagy sírjunk a síró világgal? –

Hány volt, ki más szivéből

Kiszíta a vért

Saját javára,

És nem lett büntetése!

S hány volt, ki más javáért

A vért kiontá

Saját szivéből,

S nem lett jutalma!

De mindegy: aki áldozatnak

Od’adja életét,

Ezt nem dijért teszi.

De hogy használjon társinak.

S használ-e vagy sem?

A kérdések kérdése ez,

És nem a „lenni vagy nem lenni?”

Használ-e a világnak, aki érte

Föláldozá magát?

Eljő-e a kor,

Melyet gátolnak a rosszak

S amelyre a jók törekednek,

Az általános boldogság kora?

S tulajdonképen

Mi a boldogság?

Hisz minden ember ezt másban leli;

Vagy senki sem találta még meg?

Talán amit

Mi boldogságnak nevezünk,

A miljom érdek,

Ez mind egyes sugára csak

Egy új napnak, mely még a láthatáron

Túl van, de egykor feljövend.

Bár volna így!

Bár volna célja a világnak,

Bár emelkednék a világ

Folyvást, folyvást a cél felé,

Amíg elébb-utóbb elérné!

De hátha ugy vagyunk,

Mint a fa, mely virágzik

És elvirít,

Mint a hullám, amely dagad

Aztán lesimúl,

Mint a kő, melyet fölhajítnak,

Aztán lehull,

Mint a vándor, ki hegyre mászik,

S ha a tetőt elérte,

Ismét leballag,

S ez így tart mindörökké:

Föl s alá, föl s alá...

Irtóztató, irtóztató!

Kit még meg nem szállott e gondolat,

Nem fázott az soha,

Nem tudja még: mi a hideg?

E gondolathoz képest

Meleg napsúgár a kigyó,

Mely keblünkön jégcsap gyanánt

Vérfagylalón végigcsuszik,

Aztán nyakunkra tekerőzik,

S torkunkba fojtja a lélekzetet - - -

 

1847

 

AZ ITÉLET

 

A történeteket lapozám s végére jutottam,

És mi az emberiség története? vérfolyam, amely

Ködbevesző szikláibul a hajdannak ered ki,

És egyhosszában szakadatlan foly le korunkig.

Azt ne higyétek, hogy megszűnt már. Nincs pihenése

A megeredt árnak, nincsen, csak a tenger ölében.

Vértengerbe szakad majd a vér hosszu folyója.

Rettenetes napokat látok közeledni, minőket

Eddig nem látott a világ; s a mostani béke

Ez csak ama sírcsend, amely villámnak utána

A földrendítő mennydörgést szokta előzni.

Látom fátyolodat, te sötét mélytitku jövendő,

És, meggyujtván a sejtés tündéri tüzét, e

Fátyolon átlátok, s attól, ami ott van alatta,

Borzadok, iszonyodom, s egyszersmind kedvre derűlök

És örülök szilajan. A háború istene újra

Fölveszi páncélját s kardját markába szorítván

Lóra ül és végigszáguld a messze világon,

És a népeket, eldöntő viadalra, kihíja.

Két nemzet lesz a föld ekkor, s ez szembe fog állni:

A jók s a gonoszak. Mely eddig veszte örökké,

Győzni fog itt a jó. De legelső nagy diadalma

Vértengerbe kerűl. Mindegy. Ez lesz az itélet,

Melyet igért isten, próféták ajkai által.

Ez lesz az itélet, s ez után kezdődik az élet.

Az örök üdvesség; s érette a mennybe röpűlnünk

Nem lesz szükség, mert a menny fog a földre leszállni.

 

1847

 

 

 

BÁNYÁBAN

 

Ezer ölre vagyok idelenn a

Föld ölében,

Hol ősi örök éj tanyázik

Vadsötéten.

A kis lámpa reszkető sugára

Félve néz a zordon éj arcára,

Mint a sasra a galamb.

 

Ezer ölre a virágoktól s a

Napvilágtól,

Ezer ölre! tán már a pokol sincs

Innen távol;

Vagy már benn is vagyok a pokolban?

Benne, mert a sátán háza ott van,

Ahol az arany terem.

 

Bányaszellem, sátán, kincs királya,

Mit adsz értem?

Mennyit adsz, ha szívemet tenéked

Eligérem?

Alkudjunk meg, jöszte, bányaszellem,

Most ez egyszer volt lejőni kedvem,

Vagy látsz többé vagy soha. –

 

Vártam, vártam, és hiába, mert a

Kincs királya

Bennmaradt a sziklák tömegében,

Ki nem álla.

S mért nem állt ki? miért nem jelent meg?

Csak azért, mert tudta, hogy enyelgek,

Hogy szivem nem eladó.

 

Nem, szivem nem eladó, e szívnek

Nincsen ára,

Nem megy az be a hatalmasoknak

Kincstárába...

Széjjelosztom én a szegénységnek,

Kik kunyhóban és útfélen élnek,

Köztök ingyen osztom szét.

 

1847

 

 

FÖLTÁMADOTT A TENGER

 

Föltámadott a tenger,

A népek tengere;

Ijesztve eget-földet,

Szilaj hullámokat vet

Rémítő ereje.

 

Látjátok ezt a táncot?

Halljátok e zenét?

Akik még nem tudtátok,

Most megtanulhatjátok,

Hogyan mulat a nép.

 

Reng és üvölt a tenger,

Hánykódnak a hajók,

Sűlyednek a pokolra,

Az árboc és vitorla

Megtörve, tépve lóg.

 

Tombold ki, te özönvíz,

Tombold ki magadat,

Mutasd mélységes medred,

S dobáld a fellegekre

Bőszült tajtékodat;

 

Jegyezd vele az égre

Örök tanúságúl:

Habár fölűl a gálya,

S alúl a víznek árja,

Azért a víz az úr!

 

1848

 

 

RESPUBLIKA3

 

Respublika, szabadság gyermeke

S szabadság anyja, világ jótevője,

Ki bujdosol, mint a Rákócziak,

Köszöntelek a távolból előre!

 

Most hódolok, midőn még messze vagy,

Midőn még rémes átkozott neved van,

Midőn még, aki megfeszíteni

Kész tégedet, azt becsülik legjobban.

 

Most hódolok, most üdvözöllek én,

Hisz akkor úgyis hódolód elég lesz,

Ha a magasból ellenidre majd

A véres porba diadallal nézesz.

 

Mert győzni fogsz, dicső respublika,

Bár vessen ég és föld elédbe gátot,

Miként egy új, de szent Napóleon

Elfoglalod majd a kerek világot.

 

Kit meg nem térít szép szelíd szemed,

Hol a szeretet oltárlángja csillog,

Majd megtéríti azt szilaj kezed,

Melyben halálos vésznek kardja villog.

 

Te lész a győző, a diadal-ív

Ha elkészűl, a te számodra lészen,

Akár virágos tarka pázsiton

Akár a vérnek vörös tengerében!

 

Szeretném tudni, ott leszek-e én

A győzedelmi fényes ünnepélyen?

Vagy akkorára már tán elvisz az

Enyészet s ott lenn tart a sírba’ mélyen?

 

Ha meg nem érem e nagy ünnepet,

Barátim, emlékezzetek meg rólam…

Republikánus4 vagyok s az leszek

A föld alatt is ott a koporsóban!

 

Jertek ki hozzám, s ott kiáltsatok

Siromnál éljent a respublikára,

Meghallom én azt, s akkor béke száll

Ez üldözött, e fájó szív porára.

 

1848

 

 

EZERNYOLCSZÁZNEGYVENNYOLC, TE CSILLAG

 

Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag,

Te a népek hajnalcsillaga!...

Megviradt, fölébredett a föld, fut

A hajnaltól a nagy éjszaka.

Piros arccal

Jött e hajnal,

Piros arca vad sugára

Komor fényt vet a világra;

E pirúlás: vér, harag és szégyen

A fölébredt nemzetek szemében.

 

Szégyeneljük szolgaságunk éjét,

Zsarnokok, rátok száll haragunk,

S a reggeli imádság fejében

Istenünknek vérrel áldozunk.

Álmainkban

Alattomban

Megcsapolták szíveinket,

Hogy kioltsák életünket,

De maradt még a népeknek vére

Annyi, ami fölkiált az égre.

 

Áll a tenger nagy elbámultában,

Áll a tenger és a föld mozog,

Emelkednek a száraz hullámok,

Emelkednek rémes torlaszok.

Reng a gálya…

Vitorlája

Iszaposan összetépve

A kormányos szíve képe,

Aki eszét vesztve áll magában

Beburkolva rongyos bíborában.

 

Csatatér a nagyvilág. Ahány kéz,

Annyi fegyver, annyi katona.

Mik ezek itt lábaim alatt?...hah,

Eltépett lánc s eltört korona.

Tűzbe véle!...

No de mégse,

Régiségek közé zárjuk,

De nevöket írjuk rájuk,

Különben majd a későn-születtek

Nem tudnák, hogy ezek mik lehettek.

 

Nagy idők. Beteljesűlt az Írás

Jósolatja: egy nyáj, egy akol.

Egy vallás van a földön: szabadság!

Aki mást vall, rettentőn lakol.

Régi szentek

Mind elestek

Földúlt szobraik kövébül

Uj dicső szentegyház épül,

A kék eget vesszük boltozatnak,

S oltárlámpa lészen benne a nap!

 

1848

 

 

1 Lángoszlop: Petőfi itt Mózes II. könyve 38. szakaszára utal, amely szerint „... az Úrnak felhője vala a hajlékon nappal, éjjel pedig tűz vala azon, az Izráel egész háznépének láttára, egész utazásuk alatt.” Lényegében hasonló leírást találunk Mózes IV. könyve 14. fejezetének 14. szakaszában, ahol a következőt olvashatjuk: „Elmondják majd e föld lakósainak (az egyiptomiakról van szó), kik hallották, hogy te Uram e nép között vagy, hogy szemtől szembe megjelentetted magad te Uram, ... és felhőoszlopban jársz te ő előttök nappal, éjjel pedig tűzoszlopban.” Mint látjuk, Petőfi az eredeti képből csak a tűzoszlopot használta fel költeményében.

2 Az ígéretnek földje: utalás Mózes I. könyve 12. fejezete 6. és 7. szakaszára, amely szerint Isten Kánaán földjét Ábrahámnak ígérte: „És elméne Ábrám (Ábrahám) a földön mind Sikhem vidékéig... Akkor kananeusok valának azon a földön. És megjelenék az Úr Ábrahámnak, és monda néki: A te magodnak adom ezt a földet.” A bibliai hagyomány szerint Kánaán a bőség országa volt.

3 Respublika: köztársaság

4 Republikánus: a köztársaság híve