Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Eszmék és eszmények a magyar költészet történetében II. rész

2016.06.03

(II. rész)

 

Kazinczy Ferenc

1759-1831

 

Mizoxénia1

 

Jó nem kell, ha az emberiség, s nem nemzeted adja;

Nékem az emberiség s Pest s Buda tája hazám.

 

 

 

 

 

 

 

 

[id. Markó Károly: Visegrád]

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Csokonai Vitéz Mihály

1773 – 1805

 

AZ ESTVE

 

A napnak hanyatlik tűndöklő hintaja,

Nyitva várja a szép enyészet ajtaja.

Haldokló súgári halavánnyá lesznek,

Pirúlt horizonunk2 alatt elenyésznek.

Az aranyos felhők tetején lefestve

Mosolyog a híves szárnyon járó estve;

Mellynek új balzsammal bíztató harmatja

Cseppecskéit a nyílt rózsákba hullatja.

A madárkák meghűlt fészkeknek szélein

Szunnyadnak búcsúzó nótájok rendjein.

A kis filemile míg magát kisírta,

Szomorún hangicsált fészkén a pacsirta.

A vadak, farkasok űlnek szenderedve,

Barlangjában belől bömböl a mord medve.

 

Ah! ti csendes szellők fúvallati, jertek,

Jertek füleimbe, ti édes koncertek;

Mártsátok örömbe szomorú lelkemet;

A ti nyájasságtok minden bút eltemet.

Lengjetek, óh kellő zefirek3, lengjetek,

Lankadt kebelembe életet öntsetek!

Mit érzek? … míg szóllok, egy kis nyájas szellet4

Rám gyengén mennyei illatot lehellett.

Suhogó szárnyával a fák árnyékinál

Egy fűszerszámozott teátromot5 csinál,

Mellybe a gráciák6 örömmel repűlnek,

A gyönyörűségnek lágy karjain űlnek;

Hol a csendes berek barna rajzolatja

Magát a hold rezgő fényénél ingatja.

Egyszóval, e vídám melancholiának7

Kies szállásai örömre nyílának.

 

Késsél még, setét éj, komor óráiddal,

Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal:

Úgyis e világba semmi részem nincsen,

Melly bágyadt lelkemre megnyúgovást hintsen;

Mikor a világnak lármáját sokallom,

Kevélynek, fösvénynek csörtetését hallom,

Mikor az emberek körűltem zsibongnak,

S kényjektől részegen egymásra tolongnak.

 

 

Bódult emberi nem, hát szabad létedre

Mért vertél zárbékót tulajdon kezedre?

Tiéd vólt ez a főld, tiéd vólt egészen,

Mellyből most a kevély s fösvény dézmát8 vészen.

Mért szabtál hát határt önfiad között;

Ládd-é már egymástól mind megkülönözött.

Az enyim, a tied mennyi lármát szűle,

Miolta a miénk nevezet elűle.

Hajdan a termő főld, míg birtokká nem vált,

Per és lárma nélkűl annyi embert táplált,

S többet: mert még akkor a had és veszettség

Mérgétől nem veszett annyi sok nemzetség.

Nem vólt még koldúsa akkor a törvénynek,

Nem született senki gazdagnak, szegénynek.

Az igazságtévő határkő és halom,

A másét bántani nem hagyó tilalom

Nem adott még okot annyi sok lármára,

Mert az elégség vólt mindennek határa.

Nem állott vólt még ki a kevély uraság,

Hogy törvényt hallgasson tőle a szolgaság;

S rozskenyérhéjból is karácsonyja legyen,

Hogy az úr tortátát s pástétomot egyen.

Nem bírt még a király húsz, harminc milliót,

Nem csikart ki tőlük dézmát és porciót9,

Mellyből bóldogokká tudja őket tenni,

Azaz tonkin fészket10 legyen miből venni.

Nem bújt el a fösvény több embertársától,

Hogy ment legyen pénze a haramiától,

Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett,

Mert gonosz erkőlccsel senki sem született.

Nem is csuda, mert már a rétek árkolva,

És a mezők körűl vagynak barázdolva;

Az erdők tilalmas korlát közt állanak,

Hogy bennek az urak vadjai lakjanak;

A vizek a szegény emberekre nézve

Tőlök munkált fákkal el vagynak pécézve.

 

Te vagy még egyedűl, óh arany holdvilág,

Mellyet árendába11 nem ád még a világ.

Te vagy még, éltető levegő! amellyen

Indzsenéri duktus12 nem járt semmi hellyen.

Téged még, óh legszebb hangú szimfónia,

Ingyen is hallgathat minden emberfia;

S titeket, óh édes erdei hangzások,

Hallhatnak a szegény pásztorok s munkások;

Mikor a mesterség gyáva hangjainál

A kényes nagyvilág fárasztó bált csinál.

 

Óh, áldott természet! Óh, csak te vagy nékem

Az a tetőled nyert birtokom s vidékem,

Mellynek én örökös főldesura lettem,

Mihelyt teáltalad embernek születtem.

 

1794

 

AZ ÁLOM

 

Boldogok azok, akik úgy alusznak, hogy többé

fel nem ébrednek.. Sőt ez a kívánságom is is haszon-

talan, ha az álmodozások ostromolják a sírhalmokat.13

 

Préd. 3.: 19, 20, 21

 

 

Jön az álom s mindent pihenésre hajta,

Az éjjelnek barna palástja van rajta,

Beborítja véle a főldet s az eget,

Alóla altató mákolajt csepeget,

Mellynek hűs balzsama a benne feredett

Szemhéjaknak édes nyúgovást engedett.

Lágy karjain fáradt érzékenységinket

Ringatja s egy másik világba tesz minket,

Hol sok ezer képpel elménk játszodtatja

Valóság képébe tűnő ábrázatja.

Most az öröm arany hegyeit ígéri,

Az áldás javait bő marokkal méri,

Majd a félelemmel rettenti lelkünket

S a kétség szélére viszi életünket.

De akármint tűnik képzelődésünkbe,

Valódi örömöt terjeszt ő szívünkbe;

Apolgató karral kötésink feloldja,

Ellankadt erőnkhöz új erejét toldja,

Megtört érzésinket símítja kezével,

Új életre hozván gyógyító mézével,

A terhes gondokat rabláncához fűzi,

Szívünkből a Léthe14 partjaira űzi.

Minthogy a világi bajoknak érzése

Éltünknek legnagyobb terhe s szenvedése,

A halálnak képét őltözvén magára,

Bennünket hóltakká tészen utóljára.

Úgy vagyon, hóltakká tészen, és hogy élünk,

Csak egy kis szuszogás hiteti el vélünk.

Óh, mikor szűnik meg e kis szuszogás is,

Mikor alszik el még maga az alvás is?

Mikor száll testemre az a végnyúgalom,

Amellyel örökre bíztat a sírhalom?

 

Óh, halál, a szelíd álomnak testvére!

Mikor vetsz örök zárt szemem fedelére,

Hogy a semmiségbe testem visszaszálljon,

S belőlem csak egy por és csak egy név váljon?

Igenis, mind ez az, amit a sors adhat,

Tetőled belőlünk egyéb nem maradhat.

És amelly sok pompát a hólt körűl látok,

Csak festett nyoszolya15 s hímes superlátok16.

Ez örök álomban úgy fogunk aludni,

Hogy arról magunk sem fogunk semmit tudni,

És amit beszélnek a halottak felől,

Hogy holmit csinálnak még sírjokon belől,

Azok az élőknek setétes álmai,

Mert csendesek minden holtak alvásai.

Alusznak ők mélyen, mi pedig, kik élünk,

Őrólok álmokat látunk és beszélünk.

Alusznak. – De ugyan lehet-e az álom?

S ha álom, miben áll? Én fel nem találom.

Hiszen semmivé lesz, ami semmi vala,

Azaz főlddé válik testünknek porfala;

Előbb egy bűzhödtség bálványjává lészen,

Bomlani kezdenek a részek egészen.

A folyó, a könnyebb magát feljebb vonja,

S a göröngy közt marad csak a skeletonja17;

Ez is nemsokára, bár acél vólna is,

Egy rakás agyaggá változik maga is,

Az olajos részek az áerbe18 mennek,

A sírjok körűl lidérc-formában jelennek,

A sós és a kövér részecskék meggyűlvén,

Főld színén maradnak, s összveegyesűlvén,

Azokat felszívják a fűnek gyökeri,

Mellyből azt a kövér nedvességet nyeri.

Mert lám a papnak is kövér a tinója,

Ha temető kertben van a kaszálója,

Sőt a Bánát, amelly embervérrel ázott,

Amellyet a magyar s török test trágyázott,

Olly zsíros fűvet tart, hogy megérezheti

Szagát sok büszke ló s el nem szenvedheti.

Így lesz az élőből főldi és ásvány rész,

A főldi részekből plánta s növevény lész,

Mellyet ha az élő állatok megesznek,

Belőle magoknak lételt s növést vesznek.

Így aluszunk mi, de vigyáz a természet,

S nincsen munkáiban hízak19 és enyészet;

Pontos forgásának örök karikája

Egynek elfogytával másikat táplálja.

Mi voltam magam is, míg meg nem születtem,

Míg fűből s állatból e testet nem vettem?

Aludtam mélyen a csendesség ölében,

A magam-nem-tudás csendes éjjelében,

Míg a természetből, mint egy annak meghólt

Részecskéje, akkor ki nem fejlettem vólt.

Így fogok bomlani újonnan beléje,

Mint annak egy piciny meghólt részecskéje.

A koporsó után éppen azt képzelem,

Ami bölcsőm előtt történt vala velem:

Aluszom, jó álom, mihelyt elenyészek

S élőből egy rakás minerále20 lészek.

 

1794

 

 

 

[Részlet a vizsolyi Bibliából]

KONSTANCINÁPOLY21

 

 

Amint a Bosporus Európát mossa,

Másfelől Ázsia partjait csapdossa,

Itt büszke habjai dicsekedve folynak

Kevély fala alatt Konstancinápolynak,

E másik Rómának pompás düledéki

Borzasztó árnyékot bocsátanak néki.

De jöszte be, Múzsám22, a városba velem,

Téged nem rettenthet itt semmi félelem.

Mennyi kincs, óh Múzsám! melly sok gyöngy s patyolat!

Mennyi nép, mellyet visz csak egy parancsolat!

A tágas utcákon sok veres selyembe

Őltözött törökök találkoznak szembe.

Kevélyen ugratják az arabs paripát,

Szíván ázsiai dohánnyal tőlt pipát.

Csillámló kardjoknak gazdag brilliántja

Az olcsó aranyat megvetéssel szántja.

Itt néz ki egy dáma, de irígy fátyola

Minden szépségeket tőlünk béburkola.

Jer, Múzsám, láthatsz még sok száz szebbet szembe,

Hogyha bémégy ama firhangos23 hárembe.

Ez ollyan magazin24, vagy inkább kalitka,

Amellyben csirippol a császárnak titka.

Olly templomsekrestye25, mellyben a zultánnak

Erőt, egészséget sok hívek kívánnak.

És ha érkezése hallatik Szelimnek,

Sok száz előkontyú turbékol egy hímnek.

Mikor excerpálni26 akar únalmába,

Bémegyen e dáma-bibliothékába27,

Hol sok ázsiai pergamen28 membrána29

Író pennájának30 megnyílni kívánna.

De kisiess, Múzsám, mert majd a császárnak

Daktilust31 éneklő múzsáihoz zárnak.

A szemfül heréltek utánad zúdúlnak,

Jer más oldalára a fénylő Stambulnak.

A roppant templomok, nézd, miként kérkednek

Nevével a bennek lakó Muhamednek!

Amellyekbe sok szent bőgéseket halla

Az ezekben igen gyönyörködő Alla,

Ki örűl, hogy nevét a felhőkbe hányja

Zőld selyem turbánban fénylő muzulmánja,

S könyörűlvén hozzá esdeklő táborán,

Szentebb lesz az illyet ígérő Alkorán.32

Ti is itt állotok, kőszálnyi mecsetek,

Mellyek a fellegek közé rejteztetek!

Hegyes tetőtöknek aranyozott holdja

Fényjével az égi holdak számát toldja.

Óh, e népre, Óh melly sűrű felhőt vona

A szentség színével bémázolt babona!

Denevér babona! bagoly vakbuzgóság!

Meddig lesz körmöd közt a Mindenhatóság?

Míg űlsz a királyok koronáján, kincsén?

A vitézek kardján s a népek bilincsén?

Míg az emberi nem hajdan a természet

Egyűgyű keblében nyugva heverészett,

Nem emelted még fel kiáltásod szavát,

Hogy keresd a vak éj fiainak javát.

Boldog vólt a világ s e hiú szó: Szentség,

Nem vólt a legszörnyűbb gonoszokra mentség.

Állott a Természet örök építménye,

Élt az emberiség legszentebb törvénye.

De miólta ennek sok romlást szenvedett

Oldalába raktad, bal madár! fészkedet:

Azólta számodra rakja a lenyomott

Értelem azt a sok felséges templomot.

Azólta adja ki a kenyért házából,

Kikapván éhhel hólt kicsinye szájából

A szent névre vágyó, balgatag anya is,

Hogy tudjon mit rágni dervised foga is.

Sok bolond kiadja utolsó fillérét,

Leteszi a mennynek árendáját s bérét,

Hogy mikor az óltárt építik számodra,

Kecskeszőrt vihessen ő is óltárodra.33

Nappali altodban látsz ezer álmokat

S éjjel a népek közt húholod azokat.

Jőjj ki a nappali fényre, hadd láthassunk,

S mennyei képedet látván, imádhassunk.

Te a vak homályban rakod a templomot

És onnan ígéred a paradicsomot,

S csak bétolongjanak hozzád a moséba,

Az észt és a virtust hagyod csak kardéba.

Hát már hogy valaki bőjtölget pénteken,

Hogy étlen s mezítláb jár a szent helyeken,

Ollyan nagy érdem-é egy-két liturgia,

Hogy az ember azzal lehet Isten fia?

S hogy paradicsomba és mennybe részt vegyen,

Szükség, hogy skeleton és zarándok legyen?

Külömben nem lehet idvezült törökké,

Ámbár emberséges ember vólt örökké?

Egy paradicsomot magának így tetet

Minden nemzet s abból kizár más nemzetet.

Természet! emeld fel örök törvényedet,

A mindenek hallgatni fogják beszédedet.

E kézzel fogható setétség eltűnik,

Az éjnek madara húholni megszűnik.

Egy jóltevő világ a mennyből kiderűl,

S a sok kigondolt menny mind homályba merűl.

Ah, ti máris abból fakadt indúlatok!

Nyelvemre harsogóbb hangokat ontsatok.

Emelkedj fel, lelkem! – előre képzelem,

Mint kiált fel szóval egyet az értelem,

S azonnal a setét kárpitok ropognak:

A szívről az avúlt kérgek lepattognak;

Tárházát az áldott emberiség nyitja,

Édes fiainak sebeit gyógyítja;

A szeretet lelke a főldet bételi,

S az ember az embert ismét megöleli.

Eloszlanak a szent s a panaszos hangok,

Boldogító érccé válnak a harangok.34

Azzal sok száz embertárson segítenek,

Amin most egy cifra tornyot építenek.

Siess, késő század! jövel , óh boldog kor!

Én ugyan lelketlen por leszek már akkor,

De jöttödre vígan zengem énekemet:

Vajha te csak egyszer említenél engemet

Úgy e bagoly világ ám rémítne tőle,

Nemes útálással halnék ki belőle.

 

1794

 

 

Berzsenyi Dániel

1776-1836

 

 

DUKAI TAKÁCS JUDITHOZ

 

 

Hogy a szelíden érző szép nemet

Letiltva minden főbb pályáiról,

Guzsalyra, tőre35 kárhoztatni szokta

A férfitörvény, vajjon jól van-e?

Igen: ha az csak úgy tekintetik,

Mint ösztöninknek szenvedő edénye

S nyers kényeinknek játszó eszköze.

 

De hát csak erre vagynak-é teremtve

Azok, kik embert szülnek és nevelnek;

Kik életünknek gyönge bimbait

Dajkálva őrzik forró keblöken,

S véröknek édes nedviből itatják;

Kik szebb korunknak édes napjain

Rózsás kötéllel kapcsolnak magokhoz

S lelkünket égi érzésben feresztik;

Kik ősz korunkban reszkető fejünket

Ismét ölökbe vészik s dajka-karral

Vezetnek éltünk véghatárihoz,

S ölelve tésznek a halál ölébe,

Míg ott is újra vélünk egyesülnek?

 

Oh, nagy s dicső cél van nekik feladva,

S rendeltetésök szebb, mint a miénk!

De mint mehetnek nagy pályájokon

Bevont szemekkel s békós lábakon?

S kivánhatunk-e tőlök oly csudát,

Hogy céljainknak megfeleljenek,

És lelkeinkkel összvezengjenek,

Ha őket a vak gyermekségbe zárjuk?

A míveletlen föld csak gazt terem:

A lélek is csak úgy emelkedik

A virtusokhoz égi szárnyakon,

Ha Delphi-isten36 önt sugárt belé,

Mely úgy kifejti lelkünk díszeit,

Mint éltető nap a virágkebelt.

 

Midőn csapongva ömledő dalod

Klavírod37 érző hangjain lebeg,

Midőn nyilazva repdez ajkidon

Az ihletett szív s nyílt ész lángigéje,

Mely szívet-elmét egyaránt hevít:

Akkor, barátném, akkor érezem,

Mit veszte a föld durva gyermeke,

Hogy a Teremtő legbecsesb alakját,

Kinek kezébe szívünk adva van,

Játéka, kénye rabjává alázta!

 

Te megboszulva méltóságtokat

Kihágsz nemednek szűk korlátiból,

Melyekbe zárva tartja vad nemem;

Kihágsz, s merészen fényesb útra térsz,

Melyen csak a nagy férfinyomdokok

Vezetnek a szép tiltott táj felé;

Hol a vakító fénybe vont igazság,

Ámbár szemünket kápráztatja is,

De megmutatja a virtusnak útját,

Mely halhatatlan istenekhez int;

S hol a poesis38 nyájas istenei,

Szemünkhez illő földi öltözetben,

Enyelgve zárnak karjaik közé,

S a symboláknak39 hímes fátyolában

Öleltetik meg a nagyot s dicsőt,

S belénk mosolygják rózsás szájaikkal

Az égi szikrát s égi tiszta kényt.

 

Érzed hatalmas ihletésöket,

S hevült kebelt nyitsz szép sugalmaiknak,

S mint a kalitka zárát elhagyó

S ismét szabadban lengő fülmile

Örömre gerjed, s harsány csattogással

Repül az erdők zöld árnyékiba,

S üdvezli a rég óhajtott galyakról

A tarka völgyet s virradó eget:

Meglelkesedve s égi szárnyra kelve

Lengsz vígan Áon40 szent virulatin,

Hol a teremtő Pindár41 dithyrambja42

Harsogva zúg le Pindus43 ormain,

S a gyönge Sappho44 esdeklő dala

Nyögdelve reszket gyönge húrjain;

Hol új meg újabb szépségek csudáit

Bájolva látja repdező szemed,

Hol új meg újabb zengzetű melosz45

Lángolva járja által lelkedet

S zengésbe hozza gyönge lantodat.

 

De, oh leányka! még itt nincs határ!

A képzelődés szép játékai,

Az érzemények édes ömledési

Szépítik ámbár boldogságodat,

De nem tehetnek boldoggá magok.

Kettősen érzed a jót és gonoszt,

S a sorsnak ádáz kényén függ nyugalmad.

Nézd a magasban fénylő bölcsességet,

Körülragyogva csillagnimbusával46

Az isteneknek békes sátorában,

Hová nem érhet semmi földi tőr!

Ott, ott tanuld meg a bölcsek nyugalmát

Ismérni, s győzni a föld szörnyeit,

Indulatinknak pusztító dühét

És a szerencse játékit nevetni,

Használni élted szűk kerületét

S bátran letenni a halál kezébe.

 

Int a dicső táj. Járd zengő ajakkal.

Vezessen érző kebled istene.

Ölelje myrtus47 barna fürtidet.

Az égi Múzsák s Gráciák48 ölén

Álmodd el élted rózsálmait,

S védjen Minerva49 pályád zajjain,

Mint Áriont50 a tenger istenei,

Midőn zenegve szállt a delfinen.

 

1815

 

 

 

VITKOVICS MIHÁLYHOZ

 

 

Midőn mosolygó bölcsességedet

Belém enyelgi szép epistolád51,

Melyet barátunk, Horvát érdemelt,

Melyben Horáccal52 fested a mezőt

S annak szelíden bájoló nyugalmát,

Vigabban érzek s boldogabb vagyok.

Szebbnek találom puszta lakhelyem,

Kertem virági szebben illatoznak,

Szebben nevetnek szőlőm fürtei,

És kazlaimnak árnya hívesebb.

 

Igen, de minthogy minden verselők

Homér53 atyánktól fogva ekkorig

Falut dicsértek, engedd meg nekem,

Hogy én Budáról s Pestről énekeljek.

 

Midőn Budának roppant bércfokáról

Szédülve Pestnek tornyait tekintem

S a száz hajókat rengető Dunát,

A nagy Dunának tündér kertjeit

És a habokkal küzdő szép hidat,

Melyen zsibongva egy világ tolong;

Midőn körültem minden él s örül,

S újabb meg újabb érzelemre gyújt:

Itt a tanult kéz nagy remekjei,

Ott a dicső ész alkotásai

Az élet édes bájait mutatják,

A mindazt előttem testesülve látom,

Amit magamban csak képzelhetek:

Kívánhat-é még többeket szemem?

 

Hát amidőn majd véled s Helmeczinkkel

Virághoz együtt ballagunk karöltve,

S a bölcs öregtől új lelket veszünk!

Onnét tehozzád s nyájas asztalodhoz,

Hol a kinyílt szív s józan ész kinál,

S vidám szabadság s tréfa a szakács;

Onnét Palinkhoz, Pécel dallosához

És mindazokhoz, kik barátaink,

S velünk egyenlőn tudnak érzeni.

Hol majd hazánknak ó s új dolgait,

Majd a világnak főbb történeteit

Száguldjuk által, és mustrára intjük

S föld királyit s büszke nagyjait;

Vagy majd Kopernik54 égi útjain

Vizsgáljuk e nagy Minden titkait,

És a világok systemáit55 oldjuk;

Majd a morálnak mély törvényein

Alkotva, Solont56 s a dicső Lykurgust57

Lehozzuk embert boldogítani.

 

Ha azt megúnjuk, mert mindent megún

Az ember, s édes a változtatás,

Szemünk legelhet Thespis58 bájvilágán

S a táncolóknak szárnyas rendein,

Szívünk örömre olvadozva repdez

A zengzeteknek szép koncertjein;

A ha kell, közel van kert, szőlő, liget,

Horáccal untig ott kapálhatunk,

S nevetni fognak ott is a bohók.

 

Mi kell tehát több? Élni és örülni

S használni célunk, nem pedig heverni;

S a bölcs nyugalma háboríthatatlan

A pesti bálban s csörtetés között,

Mint a magányos rejtek árnyain.

 

Nyugodni, enni, inni és alunni

Lehet mezőn is; oh, de mint örüljek

Fákkal, füvekkel, ökrökkel sokáig?

Csupán szememnek tárgyi mindezek.

Szívemnek ember és rokon kebel kell,

Kivel vegyítse érzeményeit;

Elmémnek elme, mely megértheti,

S melyben sugárit tükröztetheti.

 

Van itt is ember, mondd, de milyen ember?

Inség, gonoszság néz ki vad szeméből,

S lesujt pipádért, hogyha nem vigyázsz.

Szemét sötétség, vállát terh sanyarja,

S utálja mindazt, aki boldogabb.

S mi szép mulatság látni izzadását?

Mi szép nekem még rajta szántanom

S aszott kezéből lesni sültemet?

Nem szebb-e Pesten vígan perleni

Verbőczi hajló nyelvén és merészen

A szent igazság mellett harcra kelni?

 

Barátom! a bölcs boldog mindenütt,

Az Hortobágyon, az Pesten, Budán,

Mert ő magával hordja kincseit;

De boldogabb ott mégis, hol körülte

A nyájas élet hinti kellemeit,

És szíve, lelke tárgyát lelheti:

Mint hol magába zárva él magának,

S csak álma tündérképét kergeti,

Mint egy vadonban bujdosó fakír.

 

Rendeltetésünk nem magányos élet

S örök komolyság és elmélkedés,

Hanem barátság és társalkodás.

S nem a világi jókat megtagadni,

De józan ésszel vélek élni tudni

A bölcsességnek titka és jele.

 

Maradj s perelj te Pesten, s élj vidáman

Barátid édes társaságiban,

S ne kérj az égtől többet, mint adott,

Van annyi, mennyi kell, s ha ez kevés,

Kevés lesz a föld minden kincse is.

A vízikórság szomját el nem oltja

Minden Dunáknak s tengereknek árja;

S az ép gyomornak egy pohár elég.

 

Ha van mit ennünk, innunk és szeretnünk,

Ha józan elménk, s testünk nem beteg,

Kivánhatunk-e s lelhetünk-e több jót,

S adhatnak-é mást a királyi kincsek; –

Igy ír, így érez, így él most barátod,

Ki téged, édes Miskám, megkeres

Az új zephyrrel59 s első fülmilével,

S veled csevegni és nevetni fog.

 

1815

 

 

A PESTI MAGYAR TÁRSASÁGHOZ

 

Ki kétli s kérdi, hogy csak a dicső ész

Emel ki minket a barmok sorából?

Ki kétli azt, hogy minden érdemünk,

Minden szerencsénk ezzel nő s hanyatlik?

 

Az ész az Isten, mely minket vezet,

Az ő szavára minden meghajul,

Hegyek lehullnak s olvadnak vizekké,

S örök helyéből a tenger kikél?

Ez alkot minden szépet és dicsőt,

Az egyes embert, mint a milliókat,

Ez áldja s égi boldogságra inti.

Miért utálja hát szövétnekét

Az ember, és miért nem terjeszti fényét

A vak halandók néma éjjelén?

 

Aegyptus áldott földje kérkedik

Az ész legelső nyílt virágival;

De ott fakadtak egyszersmind azokkal

A hit vakító szentelt maszlagi,

Melyek korunkig hintik mérgöket,

S örök zavarba dönték e világot.

Az ég ürébe felható tudós

Az égi zsákmányt barlangokba zárta,

S az embereknek bábot s vázt vetett,

Melyek vakabbá tették a vakot,

És a lenyügzött józan értelem

A szarvas isten áldozatja lett.

 

Igy a görög nép s Róma bölcsesége,

Melyet csudálva tisztelünk ma is,

Csak a tudósok székiben lakott:

A nép szemébe nem hatott sugára,

Előtte el volt rejtve mindenütt,

Míg végre a vad barbarok dühétől

A föld szinéről eltörültetett.

Éj födte a föld pusztaságait,

Éj, melybe számos századok merültek.

A ha most azolta kezd is fényleni,

Mely szűk határba önthet áldva éltet,

S az éj csudái mint süvöltnek arra!

S hány népek élnek még ma is körültünk,

- Tekintsük által a föld részeit –

Kik a baromság aklában hevernek,

És semmi Isten nem tekint ügyökre!

 

Ez istenének a barmot hiszi,

Imádja a föld ocsmány férgeit,

S azoknak embervérrel áldozik;

Emez vakító papjának ganéját

Mint szent ereklyét tisztelvén, eszi;

Amott az odvas fákban éhezik

Az embereknek görhes istene,

S a legnagyobb bűnt batkákért lemossa;

Imitt hamúban kotlik a herélt szent,

S bámészkodása istenné teszi;

Itt a mosódás módja szent titok,

S a félvilágot embervérbe mártja,

Mert azt az egyik párt az ujjain,

Másik könyöknél szokta kezdeni,

Melyért is egymást öldözik halomra;

Ott a falukban s várasok piarcin

Jár kóborolva a sok meztelen szent,

Szabad kezekkel élelmet rabol,

S az asszonyokba önti szent dühét,

S a férj, az égnek hálát adva, nézi,

Ha hitvesével szent bujálkodik.

 

Igy a világnak legkiesb vidékit

Ádáz bolondság tölti, ostorozza,

S undok zsiványi barlanggá teszi;

Erynnis üszkét hányja városinkra,

Az öldöklő kést egyiránt fereszti

A reszkető ősz tűztelen szivébe

S az anya keblén ácsorgó szopóba,

És csontjainkból trónust rak magának,

Melyet dög, inség, sárga félelem

S kínokkal élő bánat fog körül.

 

Hol van tehát a józan értelem,

Hol a tudósok annyi izzadása?

Remélhetünk-e vajjon jobb világot?

Gyaníthatunk-e olly időt, mikor

Az ész világa minden népeket

Megjózanít és öszveegyesít,

S kiirt közűlük minden bűnt s gonoszt?

 

Reménylek. Amit század nem tehet,

Az ezredek majd megteendik azt.

De hinnem is kell; mert midőn, barátim!

Buzogni látom lelketek hevét,

Mely e nagy ügyre felken titeket,

S e szent szövetség láncába csatol,

Előre látom: mint terjesztitek

Hazánkban Delphi60 égi kincseit

S az értelemnek nagy törvényeit;

Előre látom: mint leheltek éltet

A sziklamellbe és a holt agyagba,

S mint jámborodnak a vad állatok

Előttetek, s mint omladoz rakásra

Az ész, igazság mennydörgő szavára

A zordon inség óriási tornya,

S mint hullanak le durva láncai.

 

Fogadjatok hát engem is barátim!

Szent frigyetekbe; íme esküszöm,

Hogy áldozatlan kézzel nem jövök:

S ha gerlicéim és virágaim

Kedvelni hajlandók az istenek,

Tömjényitekhez szívesen teszem.

 

1815

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

[Nikla - a Berzsenyi kúria]

 

 

 

 

 

 

 

 

1 Mizoxénia: idegengyűlölet

2 Horizon: horizont, látóhatár

3 Zefír: itt: enyhe, frissítő nyugati szellő

4 Szellet (régies): szellő

5 Teátrom: színház

6 Grácia: a római mitológiában a báj, a szépség, a kellem istennője; összesen három grácia volt

7 Melancholia: melankólia, szomorkás hangulat, mélabú

8 Dézma: dézsma, a földesúrnak és az egyháznak természetben fizetett járadék

9 Porció: a hadiadó természetben fizetett egy napi része, általában adórészlet

10 Tonkin fészek: a tengeri fecske (hirundo esculenta) kiszárított fészke; drága és különleges árucikknek számít

Kínában, amelyből általában levest készítenek. Ez a tengeri fecske a fészkét halakból és rákokból készíti és

nyálával ragasztja össze. A Tonkini öbölben és környékén él. Tonkin Észak-Vietnam része.

11 Árenda: bérlet, haszonbérlet

12 Indzsenéri duktus: itt: a földmérő mérnök mérőszalagja

13 A mottó szövegét Csokonai nem a Bibliából vette, amint azt a bibliai hivatkozás alapján feltételezhetnénk, hanem Young Éjszakák című könyvéből Péczeli József fordítása nyomán. Ugyanakkor a bibliai hivatkozás nem véletlen, a költő nem alaptalanul gondolhatta, hogy a Prédikátor könyvének általa kiválasztott helye versét támasztja alá. Összehasonlítás céljából itt közöljük azokat a szakaszokat a Bibliából, amelyekre Csokonai utalt, Károli Gáspár fordítása alapján: Prédikátor könyve 3.19. Az emberek fiainak vége hasonló az oktalan állatnak végéhez, és egyenlő végök van azoknak; amint meghal az egyik, úgy meghal a másik is, és ugyanazon egy lélek van mindenikben; és az embernek nagyobb méltósága nincs az oktalan állatoknál, mert minden hiábavalóság.

20. Mindenik ugyanazon egy helyre megy; mindenik a porból való, és mindenik porrá lesz.

21. Vajon kicsoda vette eszébe az ember lelkét, hogy felmegy-é; és az oktalan állat lelkét, hogy a föld alá megy-é?

14 Léthe a görög mitológiában az Alvilág fő folyójának, a Sztüxnek az egyik mellékfolyója. Ide jártak inni a közönséges halottak lelkei, akik, ha ittak a Léthe vizéből, elfelejtették földi éltük szenvedéseik. A Léthe ógörögül felejtést jelent. Itt Csokonai ebben az értelemben használja a Léthe szót.

15 Nyoszolya a régi magyar nyelvben ágyat jelent. A nosz délszláv (szerb, bolgár) igetőből származik, a nositi szerb ige jelentése hord, visz, a nosila a mai szerb nyelvben hordágy. Innen származik a nyoszolyólány is, az a kislány, aki viszi a menyasszony esküvői ruháját.

16 Superlát(ívusz): mértéktelen túlzás, a nyelvtanban a superlativus a melléknév felsőfoka.

17 Skeleton: csontváz

18 Áer: levegő

19 Hízak: hézag

20 Minerále: ásvány

21 Konstancinápoly, ma Isztambul. Csokonai a város magyar irodalmi nyelvben használt neve helyett, ami Konstantinápoly volt, a népies Konstancinápoly változatot használta. Az i.e. 7. században keletkezett Büzantion nevű település 326 után vált a római birodalom legjelentősebb városává, amikor Nagy Konstantin (Constantinus) császár Nova Roma néven a birodalom fővárosává tette. Később róla nevezték el Konstantinápolynak. Mivel még 323-ban Nagy Konstantin császár államvallássá tette a kereszténységet, Konstantinápoly az egyházszakadásig (1054) a kereszténység legfontosabb központja volt. Magyarul és még több más nyelven hívták Császárvárosnak is. Az egyházszakadás után az ortodox kereszténység legfontosabb városa maradt 1543-ig, amikor II. Mohamed török szultán elfoglalta és a török birodalom központjává tette. A város jelentőségének gazdasági alapja az volt, hogy az egyik legfontosabb világkereskedelmi útvonal csomópontjában, Ázsia és Európa határán keletkezett.

22 A múzsák a görög mitológiában a művészet, a költészet és a tudomány istennői. Zeusz leányai, akik a Helikon ill. a Parnasszosz hegyén éltek. Kalliopé az epikus költészet, Klió (a görög eredeti kiejtés szerint Kleió) a történetírás, Euterpé a lírai költészet, Erató a szerelmi költészet, Melpomené a tragédia, Terpszikhoré a kartánc és kardalköltészet, Thália a színjátszás, Uránia a csillagászat, Polühümnia a himnuszköltészet múzsája volt.

23 Firhang: függöny

24 Magazin: Itt valószínűleg a régies raktár ill. tárház jelentésben szerepel.

25 Sekrestye: a katolikus templomokban a szertartáshoz használt tárgyak tárolására szolgáló helyiség.

26 Excerpálni: valószínűleg excerptál azaz jegyzetel, kivonatol.

27 Bibliothéka: könyvtár

28 Pergamen: írásra készített és használt vékony bőr.

29 Membrána: ma membrán, hártya.

30 Penna: írótoll, latin szó és első jelentése toll, mivel eredetileg tollal írtak, így nevezték az írótollat.

31 Daktilus: egy hosszú és két rövid szótagból álló versláb az időmértékes verselésben, - vv

32 Alkorán: Korán, a muzulmánok szent könyve

33 Oltár: latin eredetű szó, az eredeti latin alakja altaria, a sokistenhívő, a zsidó vallás az áldozatok bemutatására, a római katolikus egyházban a miseáldozatok bemutatására szolgáló asztalszerű templomi építmény. A muzulmán vallásban és a protestáns vallások többségében nincs oltár. Csokonai valószínűleg szándékosan „tévedett”.

34 A muzulmán mecsetekben nincsenek harangok.

35 Tő: mai jelentése: tű a Magyar Nyelv Szótára szerint, amelyet Czuczor Gergely és Fogarasi János szerkesztett Bp., 1874. 6. kötet. A szó második jelentése tű. A tőnek tű jelentése mára elavult.

36 Delphi: Apolló jóstemploma Görögországban, babérliget vette körül, mint a dicsőség és halhatatlanság jelképét.

37 Klavír: német eredetű szó, jelentése zongora.

38 Poesis: poézis, költészet, görög eredetű szó.

39 Symbola: jelkép

40 Áon: Poszeidon tengeristen fia, beótiai görög hős.

41 Pindár: eredeti írással Pindarosz, a legnagyobb görög ódaköltő (i.e. 522-442)

42 dithyramb: ünnepi ének a görögöknél, Dionüszosz isten tiszteletére. Ma olyan lírai költeményt értünk alatta, amely lángoló, csapongó kedvtől duzzad.

43 Pindus: görög hegylánc, amelyet Apollónak és a múzsáknak szenteltek.

44 Sappho: mai helyesírással Szapphó, nagy görög költőnő (i.e. a VII. században élt), híres szerelmi alok szerzője.

45 Melosz: görögül ének.

46 Nimbus: mai helyesírással nimbusz, jelentése sugárkorona, lángkör.

47 Myrtus: mai helyesírással mirtusz, a Földközi-tenger mellékén honos, fehér virágú örökzöld dísznövény, menyasszonyi koszorút készítettek belőle.

48 Gráciák: görög elnevezéssel Charisok, a kellem istennői. Berzsenyinél a kellem, a báj szelíd költészetének megtestesítői.

49 Minerva: Pallas Athéné latin megfelelője, aki görög istennő volt, az ipar, művészet és tudomány védnöke.

50 Árion: a görög mondákban szereplő költő. A monda szerint egyszer a hajóról a tengerbe kellett ugornia, s énekével annyira elbűvölt egy delfint, hogy az a hátára vette és partra szállította.

51 Epistola: mai helyesírással episztola, görög-latin eredetű szó, jelentése verses levél.

52 Horác: eredeti helyesírással Horátius, az egyik legnagyobb római lírikus (i.e. 64 - i.u. 8), a tökéletes klasszikus forma nagy mestere, Berzsenyi példaképe.

53 Homér: mai helyesírással Homérosz, a görög irodalom első nagy költője (i.e. kb. 8. század)

54 Kopernik: mai helyesírással Kopernikusz, híres lengyel csillagász (1473-1543), aki kimutatta a bolygók kettős mozgását önmaguk és a Nap körül. Tanai miatt a pápa kiátkozta.

55 Systema: szisztéma, rendszer.

56 Solon: híres athéni törvényhozó (i.e. 640 – 558).

57 Lykurgus: spártai törvényhozó.

58 Thespis: a görög dráma megalapítója (i.e. VI. század).

59 Zephyr: kellemes, hűvös délnyugati szél.

60 Delphi: Apolló jóstemploma Görögországban; babérliget vette körül, mint a dicsőség és halhatatlanság jelképét.